David Astle
The Babylonian Woe

XIII.  FEJEZET
PÉNZTEREMTŐK ÉS POLITIKAI HATALOM

A politikai pártok, fogantatásukban a zsarnoki uralom alapelvének egyéb irányú kifejlődései.  Egymással szemben látszólagos ellenzéket képviselnek, de, mindent összevetve, mégiscsak az isteni hatalom elleni összeesküvés eszközei.  Egy adott államban létező titkos társaság fedőszerveiként működnek és a csereegység kibocsájtási jogának bitorlását leplezik.  A bankárok tevékenységének így csak óvatosságuk szab határt, hogy fel ne borítsák az általuk kialakított pénzpiac egyensúlyát.  Mivel általában figyelemmel vannak rá, hogy nem szabad végtelenségig kiszipolyozni az arany tojást tojó (ostoba) tyúkot.  Természetesen arra is gondjuk van, hogy tevékenységük valódi jelentősége(1) mélyen eltemetődjön, mert a bűneikre esetleg ráébredő nép haragja rettenetes lehet.  A pártok vagy a zsarnokok csakis a pénzteremtő hatalom eszközeiként létezhetnek.

A tökéletes kormányzási módokról szónokoló, egymással szemben álló csoportok létrehozása hatékonyan szolgálhatja a pénzteremtő hatalom egyeduralmának fenntartását.  A valóságban, ez a megvásárolhatóság és romlottság trónra ültetése.  Ha e „politikusok” esetleg kissé jobban szemügyre veszik az őket felemelő erőt, azonnal meg szűnik mellékesük(2) vagy politikai jutalmuk.

Ha bármely kormány akadékoskodni kezdene és nem lenne hajlandó elfogadni, hogy nem lehet beleszólása a pénzkibocsájtásba, a pénzhatalom egyszeriben az ellenzékhez teszi át támogatását és biztosítja „választási” sikerét.  A kibuktatott „politikai pártban” valószínűleg válság tör ki, aminek során megfelelőbb és kezelhetőbb emberek furakodnak a csúcsra.  Tehát, még ha e pártot újra választanák is, a kormányba már olyanok kerülnének, akik nem zavarják a pénzhatalom tevékenységét.

A magán pénzteremtő hatalom által kibocsájtott csereegység legnagyobb részének nincs belső értéke.  Kivétel csupán az a néhány nemesfém jelkép, amit az uralkodók és a nép bizalmának megnyerésére használnak.  Tehát egy adott állam fogságba ejtése szinte semmibe sem kerül, mert voltaképpen önmaga finanszírozza szomorúságos sorsát.

Minden forgalomba bocsájtott új egység bizonyos mértékben csökkenti a cserék korábbi egységének értékét.  E veszteség az új egység birtokosát éri.  Ha később, az ipar fejlődésének eredményeként, esetleg nő is a forgalomban lévő csereegység értéke, az soha sem éri utol a korábbi vásárlóértéket.

A csereegység értékének ilyen csökkenése önmagában is egy titkos pénzteremtő erő mesterkedéseinek bizonyítéka.  A forgalomban lévő nemesfém csereegységek számának hirtelen növelése is csak a legrendkívülibb helyzetben okozna számottevő áremelkedést.  Ilyesmit csak a pénzalap hatványában, nem létező értékek ellenében kibocsájtott hamis nyugták és főkönyvi-jóváírás-pénz okoz.  A nemesfém egységek hamarabb elkopnának és felhalmozódnának, mintsem hogy különösebb zavart okozhatnának.

A pénzteremtés tehát a kibocsájtójának tett ajándék, ha az illető magán személy.  Önműködően és azonnal kifosztja az önmagát gazdagnak képzelőt.  Lényegében közvetett és burkolt adó.(3)

Visszatérvén a görög időkhöz, ha az egyszerű nép elfogadta fizetőeszközként a bankár ilyen vagy olyan egységeit, akkor azok valóban pénzzé váltak és ugyanúgy működtek mint a város istenének törvényes érméi.  Törvényessé válásuk a kibocsájtók kezébe adta az isten megkülönböztetési jogát.  Ahogy múlt az idő és az emberek beletörődtek a fokozatos értékcsökkenésbe, végül is minden hatalom az eredetileg hamisított csereegységek kibocsájtóinak kezébe került.

A csereegység anyagától függetlenül, a vásárló mindig ezüstben gondolkodott.  Mint ahogy ma is, legtöbben aranyban gondolkodnak, pedig már vagy 35 éve nincs forgalomban.  Ha az uralkodó hozzájárult a hamis csereegységek forgalmához, akkor hamarosan a nemzetközi pénzhatalom helyi ügynökének kezébe került az elfogadás és elutasítás hatalma, és bizonyos, hogy nem azok felé terjesztette ki jóindulatát, akik esetleg leleplezhették az árnyékos páncélszobákban kieszelt ármánykodásait.  A Babelontól vett következő idézet sokat feltár a korabeli bankárok óriási hatalmáról és vagyonáról :

Tudjuk, hogy a görög bankárok pénzváltók voltak és minden fontosabb pénzügyletet az ő közreműködésükkel bonyolítottak le.  Padjaik voltak az üzletemberek gyülekezőhelyei és a tőzsdék.  Ugyanakkor, ők tartották kezükben a tengeri kereskedelmet és, főképp Ázsiában, a karavánok ügyeit.  Bányák művelését is gyakran ők ellenőrizték.  Kincsek ezen őrzői, folyószámlát vezetvén ügyfeleik részére, átvették magán személyek vagy kereskedők nemesfém betéteit és következésképpen óriási összegeket halmoztak fel.  Vagyonokat őriztek, fejedelmeknek és magán személyeknek adtak kölcsönöket.  Hallgassuk meg a damaszkuszi Miklós történetét, aki ékesebben szól mint bármely fejtegetés :

„Karia ellen óhajtván háborút indítani, Alyatte, Lídia királya (ie. 610-561) parancsot adott vezéreinek, egy megadott napra hozzák Sardeishoz csapataikat.  A kiválasztott vezérek között volt Krőzus, a király legidősebb fia, akkoriban Adramyttium és a thébai sík kormányzója.  Hanyag és pazarló volt, kit apja rossz szemmel nézett tékozlása miatt, és ezért égett a vágytól, hogy meghazudtolhassa rágalmazóit és visszakerülhessen apja kegyeibe.  Pénze nem lévén zsoldosok toborzására, a fiatal fejedelem — hogy elkerülje a megszégyenülést — kénytelen volt kölcsönért folyamodni.  E célból felkereste Sadyattest, a leggazdagabb lydiai kalmárt.  Az, mosdásával elfoglalva, előbb ajtajában megvárakoztatta a türelmetlen Krőzust.  Azután fogadta, de csak azért, hogy megtagadja tőle a kölcsönt.  » Ha Alyatte minden fiának kölcsönt adnék, itt maradnék üres kézzel «— kiáltott fel.

Elutasíttatván, Krőzus Ephesosba ment.  Ott ióniai barátja, Pamphaes, megtudván látogatása célját, szerzett ezer arany státert apjától, Theocharidestől, akinek jelentős vagyona volt, és a szükségben lévő fejedelemhez vitte.  E támogatás jóvoltából, Krőzus, csapatai élén, elsőnek érkezett a gyülekezési helyre és visszanyerte apja jóindulatát, aki társként maga mellé vette vállalkozásban.”

Krőzus később kitöltötte bosszúját az őt elutasító Sadyattesen és az ephesosi Artemisz templom alapítására elkobozta vagyonát.  A szomorú sorsú bankártól szerzett zsákmány elegendő volt két aranyoszlop és az aranyborjak készítéséhez, mikkel az Istennő templomát ékesítették.

Később azt látjuk, hogy egy Caelenae-beli bankár, a lydiai származású Pythias, egy arany platánfát és egy arany szőlőtőkét ajándékoz Dárius királynak.  Valamivel ezután — semmi kétség abból a megfontolásból, hogy óriási vagyona esetleg felkeltheti a király sóvárgását — Pythias úgy döntött, engedmények tételével hárítja el a veszélyt.  Ugyanilyen meggondolásból, támogatás ajánlott Xerxésznek a háborúra.  Amikor a nagy király barátságosan vagyonának mértéke felől kérdezte, a bankár nem minden aggodalom nélkül mondta el, hogy kincstárában két ezer tálentum ezüstöt őriz és, hét ezer híján, négy millió dareikosa van.

Sadyattes, Theocharides, Pamphaes, Pythias — gazdagság vagyonos őrzői — a kincseiket irigylő nép és fejedelmek bizalmát élvezvén, irodaházaik folyosóin verették a pénzöntecseket.(4)

Krőzus története jól mutatja, a pénzhatalom hogyan próbálta befolyásolni a trónutódlást.  Sadyattes valódi oka a kölcsön megtagadására az volt, hogy már elkötelezte magát Krőzus féltestvére, Panteleon(5) támogatására, aki nyilvánvalóan kezelhetőbbnek tűnt mint erősakaratú bátyja.  Krőzus rossz hírét is bizonyára Alyattes emberei terjesztették.  A bankár Krőzussal szembeni sértő viselkedéséből arra következtethetünk, hogy sérthetetlennek képzelte helyzetét.  A megvárakoztatás és a goromba modor kétségtelenül arra késztethette Krőzust, hogy uralomra jutása után tüzetesen szemügyre vegye a nemesfémpénz forgalmazóinak tevékenységét, mi lehetővé tette, hogy alantas és kétes egyének gúnyt űzzenek a királyság intézményéből.  Vizsgálódásai bizonyára felfedték előtte, hogy ha királyságának tényleges jelentőséget akar adni, mindenek előtt ki kell ragadnia a pénzkibocsájtást magán személyek kezéből.  A történelem bizonyítékaiból úgy tűnik, hogy legalábbis Lydiában, Krőzus megtörte ezen, nem éppen legnemesebb alattvalóinak hatalmát és kevélységét, és, kizárólagos állami előjogként, egyenlő súlyú nemesfém érméket vezetett be.  Így remélte visszanyerni az élet igaz rendjének fenntartásához szükséges alapvető hatalmat.  Okkal feltételezhető, hogy a babilóniai pénzügyi vezetők bosszúvágya befolyásolta Krőzus, Cyrus, új perzsa király, az Achaemenid-ház alapítójának hódítása utáni sorsát.

Tehát azért buktak el az elmúlt 6000 év civilizációi és úgynevezett birodalmai, mert utolsó éveikben nem kerülhettek tisztességes és nemes emberek a hatalmi állásokba.  Természetesen az is igaz, hogy gyakran e birodalmak felemelkedése mögött is a pénzhatalom állt.

A természetes és odaadó vezetőket elpusztította a bankár tevékenysége, vagy az ilyen birodalmakat fenntartó háborúk soha ki nem hunyó tüze.  Helyüket rabszolgáik ivadékai, vagy, mint Spárta esetében, nők foglalták el.

Láthatóan, abban a korban majdnem az összes pénz ezen, egész világban idegen magán személyek teremtették és hozták forgalomba.  Függetlenül attól, hogy a naponta gürcölők gyermetegen hiszik, a pénzt az állam állítólagos jóindulatú szándéka bocsájtja forgalomba, a helyzet ma pontosan olyan, mint az ősi kelet, istentől eredő elosztási rendszerének bomlása idején.  E bomlás csak fokozódott amikor a sírok és templomok kirablása tovább bővítette az elvont pénz fordított piramisának alapját.  A fénylő fém — önmagában is majdnem isten — most a pénzváltók zsíros kezébe hullott.

A perzsa és görög történelemre vonatkozólag nyugodtan kijelenthetjük, hogy azon nemzetközi hálózat bábjai voltak a magán pénzrendszer haszonélvezői, mely Britanniától egész Kínáig nyúlott.  Ennek kínai bizonyítéka az a fura héber közösség, amit a jezsuiták találtak a 17. században, Pekingtől délre.  Ezek az emberek semmit se tudtak a Talmudról vagy Jézus Krisztusról és következésképpen a szektájukban kifejeződő kereszténység jegyében gondolkodtak, és kétségtelenül nagyon ősi kereskedő nép leszármazottai voltak.(6) A britanniai bizonyítékot Iceni, Cassivellauni, Brigantes, stb. arany státerei adják,(7) melyek már jóval Július Cézár előtt is forgalomban voltak.  Noha az arany Walesből és Írországból származott, pénzkénti kibocsájtása csakis olyan központból történhetett, ahol az eredeti státereket verték.  Ennek Közel-Keleten kellett lennie, ahol a nemzetközi kereskedelem és a bányászat kézben tartói lakoztak.

A pénzhatalom politikai ellenőrzésének legfontosabb ókori és mai eszköze a szabadítottságként (liberalizmus) ismert mi fene.  A liberalizmus, leegyszerűsített nyelven azt jelenti, hogy az, kinek vagyon, adék annak, kinek nem vala.  Nem annyira a helyénvaló szánalomból, hanem azért, hogy az kinek nem vala, nyakára léphessen annak, kinek van, de most esztelenül megválik erejétől.  Tehát, a pénzhatalom lopva a társadalom ütőerébe oltja a liberalizmust és ezáltal biztosítja, hogy a ma állandó forradalomként ismert kavargás megakadályozza, bármely csoport is oly sokáig gyakorolja a hatalmat, hogy felismerhesse az uralom valódi forrását és esetleg lépéseket tegyen a gyeplő kézbe kaparintására.  A pénzhatalom az ókorban is tisztában volt vele, hogy egyeduralma folytonosságának biztosítása érdekében, a vezető családok azon tagjait kell támogatnia, akik élvezetet leletek saját fajtájuk elpusztításában Ezen, velejéig romlott alakok nagyot húztak a liberalizmus méregpoharából és, bár a titkos tervező erő akaratából királyok gazdagságával bírtak, szemléletük a rabszolga szemlélete volt — minő furcsa párosítás !

Az athéni Alkmeonidae volt az egyik ilyen szabadítottságot és jóléti elvet hirdető ókori család.  Bár gyanították róluk, hogy a marathóni csata alatt (ie. 490) ők küldték a perzsa parancsoknak a heliographot,(8) mégis furcsa módon sikerült megtartaniuk helyzetüket.  Legalább ennyire különös, hogy őket bízták meg a delphoi templom újjáépítésével, amikor azt ie. 548-ban leégették.

Már említettük, hogy a nemzetközi pénzhatalom igyekezett megkaparintani a nagy templomokat és jóshelyeket mint Delphoi.  Egy főbb templom építése olyan ajándék volt amit azok kaptak, kik legjobban szolgálták e titkos erő érdekeit.  Nyugodtan állíthatjuk, hogy a Perzsia és Babilónia Achaemenid uralkodóit irányító pénzhatalomtól kapta az Alkmeonidae család Delphoi újjáépítésének ajándékát.

Periklész, e hírhedt család sarja, az Athént Spárta elleni háborúba hajszoló pénzhatalom szolgálója volt.  Õ eszelte ki a donative (9) és a theorica intézményét, az önbecsülés és erkölcs aláásásának e két kiemelkedő eszközét.  A theorica két obolt engedélyezett személyenként az Oratori haszonbérlőjének.  Az egész, egyszerre két romlott célt is szolgált :

(1) Biztosította, hogy a teljes, vagy majdnem teljes lakosság részt vegyen az előadásokon, és így elvonta figyelmüket a komolyabb kérdésekről (mint napjainkban a mozi és a TV).  De még fontosabb, hogy elterelte figyelmüket a politikáról és annak megértéséről, vagyis nem foglalkoztak a létüket irányító erőkkel.

(2) Állandó hasznot biztosított az Oratórium haszonbérlőjének (és az őt támogató politikusnak).

Egy harmadik cél is lehetett, bár erről egyáltalán nincs feljegyzés :  hiányos költségvetés biztosítása.  Ha már a forgalmi adó is ismert volt a periklészi Athénban, akkor a kormányadósságra vonatkozó kifinomult eljárások is ismertek lehettek.  Hivatalosan, a theorica a háborús készültségi alapból került ki.  Ebből arra következtethetünk, hogy tovább növelte a bankárok által nyújtott kormány kölcsönök szükségességét.(10)

Tehát a magán pénzteremtő hatalom egyeduralmának alapelvei akkor is teljesen világosak voltak.  A bennünket pusztulással fenyegető, három évszázada kezdődött rákfene mai megfékezetlen tombolásának akkoriban bizonyos gátat szabtak a tanácsok és a királyok, kik még mindig Isten leszármazottainak tartották magukat.  Ha valaha is felismerték volna e kinövés veszedelmességét, hamar utolsó imádságukat mondhatták volna a pénz varázslói.  Ezért volt hát szükségük a legszigorúbb titoktartásra.  A babilóniai feljegyzések agyagának nem voltak olyan lehetőségei mint napjaink papírjának.  A pergamen és a papirusz nem viselte az állandó használatot és egyébként is egyre ritkábbá és drágábbá vált.  A viszonylag ritka borjúbőr pergament Pergamum idejéig nem is ismerték.  Ie. 198-ban tűnt fel az első arra írt könyv.(11)

Azok az államok sem menekültek meg pénzük bizonyos fokú nemzetközi befolyásolásától, melyek nem vették át az érmékké vert nemesfém viszonylag új elképzelését, hanem továbbra is rezet, bronzot, orichalcumot vagy vasat használtak, minek értéke a forgalomban lévő egységek számától függött.  (E volt a bizalmi, avagy biztosíték nélküli, avagy számszerinti pénz)

Például, az Athénban székelő ezüstforgalmazóknak módjában állhatott befolyásolni az olyan városok biztosíték nélküli pénzének(12) átváltási arányát, amelyek Athén jóindulatára szorultak élelmiszer és nyersanyag beszerzése és termékeik forgalmazása végett.  A bankárok így némi befolyást gyakorolhattak ezen városok politikai életére.  Athén pénzrendszere a nemesfémre alapult, így nyilvánvalóan az arany- és ezüstforgalmazók ellenőrzése alatt állt.  Még ha az államé is lett volna a pénzverde — bár erről nincsen tudomás — az sem jelentett volna semmit.  Ma a kormányé pénzverde (pénznyomda) még sem az államé a pénzkibocsájtás ellenőrzése.

A fegyverek bronzkorának véget értével óriási mennyiségű réz- és bronzhulladéknak kellett a világ piacaira áramlania.  E fémek beszerzése alig kerülhetett többe mint elszállításukba.

Nyilvánvalóan nagy haszonnal járhatott olyan országok pénzeinek hamisítása, ahol — mint Rómában is — a fém nemzetközi árához képest túlértékelt réz- és bronzérmék voltak forgalomban.

Úgy tűnik, a köztársaság idején, Rómában 4-5-szörös volt az aes túlértékelése.  Vidéken és a távolabbi részeken, valószínűleg még nagyobb.  Ha a 18. századi Oroszország nyolcszorosan túlértékelt(13) rézrubelje nyugat-európai hamisítványok tömegét vonzotta az országba,(14) joggal feltételezhető, hogy az ókori aesnek is volt ilyen hatása.

Tehát a hamisításokkal a nemzetközi pénzhatalom jelentős mértékben tudta csökkenteni a nemzeti pénzek jótékony hatását.  Az aranypénz második pun háború utáni bevezetése bizonyára újabb lökést adott ennek.  A hamisítók, kölcsönként forgalomba juttatott érméikért lehetőség szerint ezüstöt követeltek a visszafizetéskor, és így folyamatosan csökkent a közkézen lévő nemesfém, mert új tulajdonosai keletre vitték, hogy ott aranyra váltsák.

Az ezüst eltűnése láthatóan haragra gerjesztette Cicerót.  Az Orationban feljegyzett méltatlankodása esetleg arra vezethető vissza, hogy az Auréliusz Lépcső közelében élő bizonyos személyek annyira megvetették az őket megtűrő római állam jóságát, hogy csőcseléket szerveztek a bíróság megfélemlítésére amikor egy feltehetőleg a Lollii(15) nevű bankár családból származó tanút hallgatott ki Lucius Flaccus nevének befeketítése ügyében.  Flaccus, mint Szíria magisztrátusa (Praetor), rendeletben megtiltotta a nemesfémek keletre, a jeruzsálemi templomba való áramlását.(16)

A két nagy, 19. századi történész, Mommsen és Marquardt nagyszerűen bemutatta a római bankrendszert : 


„Javarészt az argentarii és a nummularii közreműködésével bonyolódott a banktevékenység.  Az utóbbi collectarii mensularii néven volt közismert.... A görög eredetű országokban egyfajta állami bank létezett, mint Tenosban, Iliumban és Aeolide-i Temnosban is.  Voltak ilyenek Egyiptomban is, és minden Nome-ban volt aki egy királyi alkalmazott vezetése alatt állt és rajta keresztül volt szokásos fizetést tenni és bizonyos kapcsolatokat teremteni.  Ezzel ellentétben, a rómaiak között csak ritkán fordult elő, hogy állami tisztviselők irányításával nyilvános bankot szerveztek volna (mensa publica).  Ilyen volt például a quinqui viri mensarii vezetése alatti, 402 és 352 közötti intézet, ami állami pénzben, biztosíték ellenében nyújtott előlegek által, az adósságok felszámolását segítette elő.  Úgyszintén az 543 és 538, és 216 és 211 közötti intézmény, mit különböző célokból hoztak létre és végül az államnak nyújtott, kamatmentesen kölcsönök begyűjtésére felállított hivatal.

... körül-belül ebben az időben állították fel a tabernae argentariae-t, aminek első jelei ie. 443 és 399 közöttről érzékelhetők — még ha némelyik csak később tűnt is fel.

Az argentarii közvetítésével történt a legtöbb fizetés, de megbízták őket esedékes pénzek beszedésével, tőke kamatra kihelyezésével, áruk eladásával is, és kiváltképpen vagyonok árverés általi felszámolásával, és mindenféle befektetésekkel.  A csereügylet, nevezetesen külföldi pénzek átváltása és római pénz eladása, eredetileg a nummularii kizárólagos joga volt.

Ebben a fejezetben elsőként a cseréket bonyolító ügynököket kell szemügyre vennünk, kik az új pénz minőségét ellenőrizték.  Mint ilyenek, láthatóan volt egy mensa-juk, ahonnan az új pénzt forgalomba bocsájtották.  Ezen tevékenységük során átvették a régi és a külföldi pénzeket, és ők állapították meg az átváltási arányt is.  Úgy tűnik, Rómán kívül a publicae mensae nummulariocum működött.  E megjelölés vonatkozott a nemesfémekkel kereskedő magán személyekre is.  Az argentarii mellett, ők is folytattak minden bankszakmával kapcsolatos tevékenységet.  Elfogadtak betétet, fizetést eszközöltek más személyek számlájára, pénzt kölcsönöztek és díjért pénzt váltottak.... ezek a bankárok, az argentarii és a nummularii,.a birodalom idején Rómában állami tisztségviselők (praefectus urbi), a tartományokban pedig a kormányzó felügyelete alá tartoztak.  Valószínűleg csak keveseknek adott kiváltság vagy felruházásként kapták hivatalukat.  Vitás esetekben kötelesek voltak bemutatni könyvüket (rationes edere) ami a fizetés tétel és az üzleti megállapodás bizonyítéka volt.  Kiváltságaik fejében jogi szabályozás alá estek.

E könyvekből három féle volt.  Első volt készpénz könyv, (codex accepti et expensi) amibe dátum szerint feljegyezték az argentarius bevételeit és kiadásait, megemlítvén az ügylet természetét és az érintett személyek nevét.  A második volt a folyószámla könyv, (rationes, liber rationum) amiben az argentarius, különböző személyekkel folytatott banktevékenységeit vezették (kifizetés, jóváírás).  Ebből bármikor megállapítható volt mennyivel tartoztak ügyfelei és mekkora volt a betétjük.

A harmadik volt az adversaria, amiben a folyamatban lévő üzleteket jegyezték.  Kódolva még azok útiránya is be volt írva.  Mindezek közül a folyószámla könyv volt az argentarii sajátságos okmánya, amit az ügyletek nagy száma tett szükségessé.  Dátum szerinti bevételt és kiadást (expensum ferre, acceptum referre) jegyző készpénz könyvet minden családfő vezetett az isz.3 századig, amikor is a szokás elhalt.

mensae scripturae :  A mensae scripturae bankot érintő tevékenységekben szolgált — mint szerződések megkötése, bizonyság szolgáltatása — és a kifizetések java részét az argentarii számlakönyvébe vezetett leírások és jóváhagyások szabályozták.  Ritkán eszközöltek közvetlen kifizetést (domo ex arca sua), hanem általában a bankár közvetítését vették igénybe (de mensa scriptura), hogy a letétben lévő pénzükből, amiről elszámolást vezettek (rationem redderre), vagy, ha tudtak hitelszámlát nyitni, abból utalja át a szükséges összeget.(17)


Ezek után semmi kétség sem maradhat a mai banktevékenységet ismerő olvasóban, hogy korunkhoz hasonlóan, Rómában és Görögországban is csekkek és átutalások képezték a forgalomban lévő pénz 95%-át.  E pénznek semmi féle fedezete nem volt (és nincs) és nélküle nem jöhetett volna létre napjaink hajszája és zűrzavara.  De az óriási népvándorlás sem, ami a háborúkban és a következésképpeni rabszolga kereskedelemben ment végbe.  És a bankár titokzatos elvontpénzének hajtóereje nélkül nem tudni mennyi valósult volna meg azokból az óriási építkezésekből, mik némelyike még ma is látható a Herkules Oszlopaitól Pártusországig terjedő világban.  Ezen erő valaha a jó szándékú Isten rendelése volt, de az emberiség szándékos átalakításának és rabszolgává tételének eszközévé vált.  Az átutalások és a csekkek talán még több is mint a római pénzforgalom 95%-át tehették ki, hiszen a rabszolgák kézi munkája összehasonlíthatatlanul lassabb volt mint mai pénznyomó gépeké.(18)

A Harpers Dictionary of Classical Literature and Antiquities-ben (Harpers Klasszikus Irodalmi és Ókori Lexikon) ezeket olvashatjuk a római banktevékenységről :

„Az argentarius tehát majdnem ugyanazt a foglakozást űzte mint a mai bankár.  Sokan rábízták minden pénzüket és számos feljegyzés említ olyan eseteket, amikor az argentarii azok nevében tett kifizetést, akiknek pénzét kezelte.  A bankáron keresztül eszközölt fizetést per mensam-nak, de mensa-nak vagy per mensae scripturum-nak nevezték, míg az adós által személyesen tett fizetésnek ex arca, vagy de domo volt a neve.  Az argentarius soha nem fizetett ki pénzt anélkül, hogy előbb egy csekket (perscripto) kapott volna.  Ezután vagy készpénzben kifizette az összeget, vagy — ha az adott személynek számlája volt nála — könyvében javára írta.  Ezt szintén perscibere-nek vagy egyszerűen csak scribere-nek nevezték... azt is megfigyelhetjük, hogy az argentarii olyan személyek nevében is tett fizetést, akiknek nem volt nála betétjük.  Ez egyenlő a pénzkölcsönzéssel, amit bizonyos kamat ellenében valóban gyakran megtett.”(19)

Tehát a római korban is majdnem ugyanúgy űzték a bankár foglalkozást mint napjainkban és a modern banktevékenység jelentőségét ismerők előtt semmi kétség nem lehet ez iránt.  Még a páncélszekrényekkel való kérkedést is feljegyezte a Hadriánusz korában régiségekkel foglalkozó Lanciana.(20) Kétségtelenül ezzel is az emberek bizalmát akarták erősíteni, hogy minél inkább a banknál helyezzék el értéktárgyaikat.

A korábbi időkben, amikor még valóban a szenátus volt a nyeregben ülő kormány — mármint a számszerinti pénzrendszer végéig, amikor az ezüstérmék veretésével a nemesfémforgalmazók kerültek hatalomra — Itáliában tilos volt a nemesfémek bányászata(21) és a rézbányászat kizárólagos állami jog volt.  Arról felesleges is vitatkozni, hogy az érmeverés állami jog volt-e vagy sem.  Ahol az állam túlértékelt bronzérméket tart forgalomban, ott szó sem lehet magán pénzverésről.(22) A magán érmék engedélyezése azt jelentené, hogy magán személyek kezébe kerül az árak szabályozása, ami által tönkre tehetik a gazdaságot és rettegésben tarthatják az uralkodót.  Csak Cicero (ie.106-43) korában látjuk azt, hogy magán emberek tört fémet visznek a pénzverdébe.(23) Ez szemetszúróan egybe esik azzal az idővel, amikor az ősi szokások és a várost addig irányító erők Salluszt által leírt összeomlását látjuk.

A Köztársaság idejében láthatóan nagyon jó ismerték az állami pénzügyek kérdéseit.  Azonban pun háború, Trasimeno és Cannae,(24) és az újra felfegyverkezés szükségessége miatt, Róma nyilván arra kényszerült, hogy engedélyezze az ezüst alapú pénzrendszer bevezetését.  Azt is meg kellett engednie, hogy az aes értékét a benne lévő fém nemzetközi értékére csökkentsék.

Ebből is láthatjuk, hogy a liberalizmus erkölcsöt és kormányt aláásó terjedése akkor kezdődött, amikor Róma nem túl nagy lelkesedéssel ugyan, de feladta a pénzügyek ellenőrzését.  Ennek következtében jutottak hatalomra a triumvirátusként ismert hadurak és kezdődött el az fajta uralkodás, ami teljesen megtagadta a szenátus rendeletein keresztüli kormányzást.

Az Impérium hatalmával való felelőtlen visszaéléssel — főképp, hogy pénzt verettek — a hadurak gyakorlatilag kivonták magukat a már amúgy is romlott szenátus auktoritása alól, és amikor ie. 23-ban az aes veretése — S.C. Senatus Consulto (a szenátus rendeletére)(25) felirattal — végül is visszakerült a szenátushoz, az már csak egyfajta hízelgés volt azon méltóság felé, ami valaha Róma politikai életét irányította, de mostanra csak jelentőségtelen fedőszervvé, egy árnyékká vált.

Tehát a jövendőbeli zsarnokok, a hadurak, felemelkedésével győzelmeskedett a birodalom gondolata.  Természetesen a pénzhatalom támogatta ezen új trónkövetelőket.  Kornéliusz Balba, a Cézár Gallia Cispadana-i érméit kibocsájtó Hirtiusz, a Gallia Trans Padana-i orichalcum (réz) érméket forgalomba hozó Kloviusz, Vibiusz Pansa és Szulpiciusz Rufusz volt például Cézár támogatója.  Michael Grant kiemelkedő kölcsönzőként jellemzi ezen bankárok mindegyikét.(26) A Világtörténelmi Enciklopédia ezeket írja erről a korról :  „Ha a Rubicon átlepése a köztársaság végső összeomlását jelenti, akkor az aktiumi csata a birodalom döntő győzelmére utal.  Az állampolgárság széleskörű kiterjesztése, a római lakosság összetételének — keletiek betelepítése általi — megváltoztatása, a városon belüli, munkanélküli proletáriátus — főként a rabszolgák felszabadítása miatti — megnövekedése, demagógok felemelkedése és a kormány gondjainak összetettsége miatt, a népkormányzat összeomlása jellemezte a köztársaság utolsó századát.  Az egyre romlottabb szenátus elvesztette ellenőrzését a gyűlések, a hadsereg és a hadvezérek felett.  A pénzemberek és a kormányzók csupán kihasználható lehetőséget láttak tartományokban.”(27)

Láthatóan a bankárok voltak az urak és lehetőség szerint igyekeztek egy erős katonai vezető mögött megbújni — mint Cézár, Antonius, Oktáviusz.  Voltak olyanok is, kiknek bizonyos fokú közvetlen hatalma volt.  Például Sosius, Antóniusz pénzügyi szervezője.  Mint Szíria és Cilicia kormányzója és pénzügyminisztere (quaestor), ie. 37-ben hat hónapi ostrom után elmozdította hatalmából Antigonust, Jeruzsálem utolsó Hasmon királyát és Heródest, az idumi vonal első uralkodóját ültette helyére.(28)

Figyelembe véve, hogy Sosius pénze milyen nagy szerepet játszott Antoniusz sikerében (vagy bukásában), csoda, hogy Oktáviusz meghagyta életét.(29) Bizonyos válasz lehet erre Heródes távolléte a polgárháborúkat eldöntő, aktiumi csatából (ie. 31), mert állítólag Arábiában volt lekötve, Antonius oldalán,(30) a helyi király ellen.  Semmi kétség, hogy, mai bankár társaihoz hasonlóan, Sosius is tudta hogyan tartson egyszerre két vasat a tűzben — bölcs barátja, Heródes, úgyszintén.  Úgy tűnik, az Antonius orichalcum érméit kibocsájtó Oppius is neves bankár családból származott.(31)

Az Augusztus mögött álló bankárok neve nem ismert, de tevékenységük mértékét felfedi a nemauseni pénzverdéjükben készült aes érmék széleskörű elterjedése.  (Britanniától Pannoniáig találtak belőlük.(32)) Megállapítható, hogy ezek a érmék leszámítolás nélkül kerültek forgalomba és a korábbi érmékkel azonos értékük volt.

Feltehetnénk a kérdést, hogy ezen ragyogó és megfelelő mennyiségű, Augusztust hatalomra juttató érméket vajon olyan szervezet bocsájtotta-e ki mint a mai Angol Nemzeti Bank, vagy a Egyesült Államok Szövetségi Tartalék Bankja.  Ezek látszólag állami intézmények, de a valóságban a nemzetközi bankárok magán részvénytársaságai.

A fennmaradt adatokból annyi világos, hogy birodalom hanyatlásának kezdetéig nem volt állandó, kamattal járó, államadósság.  Ez azt jelenti, hogy lényegében egy római kormány sem vesztette el az önállásához alapvetően szükséges hatalmat.

A tudós professzor, Heichelheim ezt írta az i.sz. 3. századik tartó ezen időszakról :  „Rendes kölcsönző társulások léteztek, pedig az uzsora (kamatszedés) jelentős helyet foglal el a Corpus Jurisban és a Talmudban.  Csak az állami uzsora volt ritka, minthogy a római állam még mindig a legfőbb hatalom volt.  Legfeljebb csak az önálló területek voltak kivételek.  Az isz. 3. századig gyakori volt a magán személyek vagy alkalmi támogatók által — kitüntetések vagy más közvetett előnyök fejében — az államnak nyújtott, kamatmentes kölcsönök.”(33)

Azonban méltán feltételezhetjük, hogy a kormány minden erőfeszítése ellenére, már a köztársaság ideje alatt is kerültek forgalomba hamisítványok.  Az ezüst forgalomba hozatala után pedig végképp nem tudta megakadályozni a keleti bankárok praktikáit és Gresham törvényének érvényesülését :  „A rossz pénz elűzi a jót.” A nemzetközi pénzhatalom kétségtelenül felhasználta pénzhamisításra a rengeteg útjába kerülő rezet és bronzot.  A hamisítványok nyilvánvalóan árbizonytalanságot és zavart okoztak az országban.

Minthogy a növekvő és erősödő államok — mint a korai és középső köztársaság Rómája — elutasították a törtezüst érdekeltségek azon kívánalmát, hogy az összes kézzel fogható pénz az ő termékükre alapozódjon, mint értékek kiindulási pontjára és általános meghatározójára, és, hogy, rezet vagy bronzot használván számai feljegyzésének anyagául, saját, kézzel fogható pénzt teremthessenek és költhessenek forgalomba, aminek ritkaságából eredne értéke, a nemzetközi fémforgalmazók útjába kerülő réz vagy bronz — mint korábban rámutattunk — kétségtelenül e bizalmi pénzek hamisítására bizonyosan szerveződött iparban nyert felhasználást.  A nyilván külföldön űzött ipar e terméke, míg szép hasznot hozott, a kézzel fogható fizetőeszközökre alapozott elvont pénz tömegébe való oltása miatti zavar következtében, egyúttal árbizonytalanságot keltett az érintett államokban.

Így előnyös terepet alakítottak ki a pénzkölcsönzők értékek meséjére alapozott ármánykodásihoz.  Mikor azután beindult rendszerük, a politikai pártokon keresztül megszerezhették a hatalmat.  A különböző „ügyek" mellett elkötelezett pártvezérek voltak a számukra megfelelő emberek, mert könnyen befolyásolhatóak és általában romlottak voltak.  A társadalom alsó soraiból emelték ki őket és megszédültek új helyzetük magasságától.  Várható volt, hogy kérdés nélkül véghez viszik gazdáik tervét :  a világkormány felállítását.  A gazdák azt képzelték, ezáltal a ősi idők istenkirályainak örököseivé lesznek.  A világosan látók azonban tudják, hogy csak ellen-istenek, avagy, a gyermeteg keresztények nyelvén, démonok.




1. A pénzteremtésről írottakat alátámasztja Dr. Paul B. Trescott „Money, Banking & Economic Welfare” című munkája is.  E könyv a betétteremtés (jobban mondva pénzteremtés) korunkbeli gyakorlatának summája.

Dr. Trescott megállapítja, hogy csupán 100 dolláros jóváírásra van szükség ahhoz, hogy egy bank 1000 dollárt adhasson kölcsön ügyfelének.  A bank pénzállományát nem csökkentő betétjóváírás ellenében az ügyfélnek valós értékkel kell megváltania tartozási elismervényét.  Ezen betét teremtési eljárás növeli a forgalomban lévő pénz mennyiségét.

2. Régebben a hajósokkal üzletelőknek szokása volt ajándékot, általában pénzt adni a kapitánynak és az első tisztnek, s ezt mellékesnek nevezték.

3. Innen az angol-szász kormányok maradványainak mai helyzete. Szükségtelen, bevételeiken túli adásaikat magán személyek felé, elképesztő eltételek mellett vállalt adósságokból fedezik. A forgalomban lévő csereegység azonnal megszenvedi növekedést és következésképpen folyamatosan csökken vásárlóereje.

Ezen értékcsökkenés azonnali burkolt adót képez ehhez jön még a kamat képtelensége, ami további éves számlát teremt és önmagában is szükségessé teszi az újabb kölcsönöket. Egy ilyen rendszerben a pénzügyek szónélküli elfogadására idomított kormány csakis a bankárok kiszolgálója lehet.

4. Ernest Babelon :  Les Origines de la Monnaie, 106.o.

5. Hérodotosz :  Történelmek, I.k.

6. William White :  Jews of Kaifeng

7. Carson :  Coins, Ancient, Medieval and Modern, 70.o.

8. Burns :  Pericles and Athens, 11.o.

9. Boeckh :  „Gyakoriak voltak a nép közötti adományok vagy kiosztások.  Ebbe tartozott a gabona már említett kiosztása, a cleruchaie, és a bányák bevétele, amit Themisztoklész kora (ie.471) előtt felosztottak a polgárok között, és végül a theorika pénz, aminek bevezetéséért Periklész felelős.” (Public Economy of Athens, II.k.289.o.)

10. Boeckh :  Demothenes írja :  „A régi időkben minden ami az államé volt, költséges és ragyog volt, és senki sem különböztette meg magát, a sokaságtól. Bizonyítja ezt, ha megnézzük Themisztoklész, Miltiadész és az akkori idők híres embereinek házait. Láthatjuk, hogy azok semmivel sem pompásabbak mint bárki másé. Az állam épületei és építkezései azonban oly méretűek és számúak voltak, hogy a későbbi nemzedékek sem tudták túlszárnyalni :  a Propylaea, a Dokkok, a Porticoes a Piraeus és más munkák, mik a várost ékesítik. De ma mindazok, akik a közügyek intézésével foglalkoznak, akkora felesleges gazdagsággal vannak körülvéve, hogy némelyikük nagyobb pompájú házat épített magának, mint egyes középületek, és néhányuk több földet vett, mint amennyit mindannyiótok, kik itt ültök, együttvéve birtokol. Viszont kimondani is szégyen milyen hitványak és megvetendőek középületeitek és közmunkáitok. Ugyan mit mondhatunk közmunkáitokról ?  Mit mondhatunk a mellvédekről amiket felhúzunk, az utakról amiket építünk, a kutakról és kicsinységekről, amiken dolgozunk ?” Így beszél hát az országa boldogságáért és híréért buzgón lelkesedő. Dorgáló szavait kis változtatással korunkra is elmondhatnak, amikor óriási összegeket pazarlunk el anélkül, hogy bármi hasznosat vagy maradandót alkotnának. Public Economy of Athens, (1828) II.k.277.o.

11. Mar :  History of the Precious Metals, 105.o.

12. Boeckh :  Public Economy of Athens, 43.o.

13. III. Péter rövid uralkodása alatt (1762-1763) egy pud rézből 32 egy rubelest vertek.  A törtréz nemzetközi ara ekkor pudonként kb. öt rubel volt.

14. Münnich herceg szerint 6 millió hamis rubel került az országba és 566%-os haszonnal váltották ezüstre őket.

15. Michael Grant :  From Imperium to Auctoritas (57.o.) Egy Lollii nevű bankár családot említ.  Cicero egy Laelius nevű családról ír.  A kettő egyazon család lehet.

16. Cicero :  Orationes :  Pro Flaccus (XVII.k.). A nemesfémek elszállítása nyilván Cicero idején is a gazdasági élet romlását jelentette.

17. Theodore Mommsen & Joachim Marquardt :  Manuel des Antiquités Romaines, 78-85.o; Tome Dixième; De l'Organisation Financière chez les Romaines. 1888.

18. Mar :  „Abban a korban még ismeretlen volt az érmesajtó és az érméket teljes egészükben kalapáccsal, vésővel és reszelővel készítették.  Egy munkás aligha tudott napi húsznál többet csinálni.” A History of the Precious Metals, 88.o.

19. Harpers Dictionary of Classical Literature and Antiquities, 1598.o., NY, 1965.

20. Mar :  A History of the Precious Metals, 105.o.

21. Alexander del Mar :  A History of the Precious Metals, 55.o.

22. Mattingly :  Roman Coins, 19.o. :  „A második időszakban (ie. 280-265) továbbra is forgalomban tartották az aest és váltópénzeit, de emellett, Dél-Itáliában, a háború céljaira megjelentek az ezüst érmék.  A didrachma fő érme... a sorozat különböző súllyal vert bronz érméi bizonyosan túlértékeléssel kerültek forgalomba.”

23. Harold Mattingly :  Roman Coins, 91.o.

24. Ie. 216.  E borzalmas csatában 86.000 római és itáliai veszett el és fegyverzetük Hannibál zsákmánya lett.

25. R.A.G.  Carson :  Coins, Ancient, Medieval and Modern, 127.o.

26. Grant :  From Imperium to Auctoritas, 19.o.

27. An Encyclopedia of World History, 100.o., Boston, 1948.

28. William Smith :  The History of the Bible, 550.o.

29. Grant :  From Imperium to Auctoritas, 41.o.

30. Encyclopædia Britannica, 9. Kiadás

31. Grant :  From Imperium to Auctoritas, 61- 69.o.

32. Grant :  From Imperium to Auctoritas, 71-72.o.  Sutherland :  Coinage in Imperial Roman Policy

33. Heichelheim :  Ancient Economic History, 243.o.