David Astle
The Babylonian Woe

XII. FEJEZET
SPÁRTA, PELANOROK, GAZDAGSÁG, NŐK

A görög államok közül legfőként Spárta állt ellen a nemzetközi pénzhatalom beavatkozásának, a nemesfém forgalomnak és az abból származó minden romlasztó következménynek.  A Lükurgosz által közzétett(1) törvényekből úgy tűnik, már megtapasztalták a pénzhatalom uralmából eredő gonoszságokat és ennek hatására uralkodott olyan közhangulat, ami lehetővé tette Lükurgosz lépéseit.  Ezek mindörökre megsemmisítették a peloponnészoszi uralkodó osztály szívét rágó kapzsiság és önérdek betegségének okait.  Plutarkhosz így ír a Lükurgosznak tulajdonított(2) törvényekről :

„Nem lévén megelégedve ennyivel (a föld elosztásával), elhatározta ingóságaik felosztását is, hogy ne maradna gyűlöletes megkülönböztetés és egyenlőtlenség közöttük.  De, felismervén, veszélyes lenne nyíltan hozzáfogni ehhez, egy másik utat választott és a következő csellel játszotta fukarságukat: Megparancsolta, hogy vonjanak be minden arany- és ezüstérmét és csak egyfajta, nagy súlyú és terjedelmű vaspénz maradjon forgalomban.  Tehát igen nagy kamarára volt szükség ahhoz, hogy valaki húsz vagy harminc érmét felhalmozzon, és szállításukhoz legalább két ökörre.  E pénz elterjesztésével egycsapásra számos bajt eltüntetett Lakóniából, mert ki is rabolna meg valakit ilyen érmékért.  Ki tartana igazságtalanul vissza, vagy venne el erővel, vagy fogadna el megvesztegetésként olyan valamit, amit nem könnyű elrejteni, aminek birtoklása nem előny és ami egyáltalán teljességgel haszontalan ?  Minthogy amikor a vas vörösen izzott, ecetbe mártották, ami majdnem lehetetlenné tette megmunkálását.

Ezt követőleg törvénytelenné nyilvánított minden felesleges mesterséget.  De ebben eltekinthetett volna a kinyilvánítástól, mivel azok önmaguktól is mentek volna az arany és az ezüst után, merthogy a használatban maradt pénz nem volt éppen megfelelő fizetség különleges munkákért, mert a vas alig szállítható és ha kivitelét választanák is, nem fogadnák el más görögök, kik gúnyolódtak rajta.  Tehát nem volt lehetőség idegen áruk és cikkek megvásárlására.  Vándor jövendőmondó, szajhaárus, arany- vagy ezüstműves, rézmetsző vagy ékszerész nem tette be a lábát olyan országba, aminek nem volt pénze.  Így a luxus — megfosztatván éltető elemétől — semmivé vált és önmagától elhalt.  A gazdagnak itt nem volt előnye a szegény felett és a bőségnek nem volt módja külföldre áramlani, hanem otthon maradt érintetlenül.”(3)

Plutarkhosz azonban olyan városban és korban élt, ahol minden gazdagságot súly szerinti nemesfémben fejeztek ki.  Szükségtelen mondani, hogy munkája megjelentetésének érdekében bölcsen a pénzhatalom irányvonalát követte és gúnyolta a spártai szokásokat.  Ma is sok, úgynevezett tudós teszi ezt.  Az évezred kezdetén Spárta bizonyosan felismerte a nemesfémpénz valódi jelentőségét, mint egy nemzetközi bizalmi játszma részét.  Azokat a romboló erőket is felismerhették, melyek kézben tartói a luxuskereskedőket pénzelték, hogy az embereket elgyengítsék és teljessé tegyék titkos hegemóniájukat, ami alatt elpusztítottak minden faji büszkeséget és az élvhajhászat ösztönzése által lerombolták az ellenállóképességet.  Erre utalnak a Brit Athéni Iskola spártai leletei is :

„...a spártai ásatások virágzó lakóniai művészetet és ipart tártak fel.  Ha nem is teljes egészén lakóniai munkások folytatták azt, a későbbi időket jellemző, idegenek iránti gyanakvás nélkül fogadták a külföldi mestereket, hogy foglalkozásukat űzzék.”(4)

Az úgynevezett spártai életmód abból a szükségletből eredt, hogy mindig készen kellett állniuk a külső támadásra, amit bizonyossá tett a nemzetközi pénzhatalom teljes elutasítása.  Ugyanebből az okból, számítani kellett belső felkelésre is.

Theopompus vezette Spártát az első Messénia ellenni háborúba (ie.736-716).  A régészet leletekből kitűnik, hogy az ország ekkor a pénzhatalom markában volt és az összetűzés kifejezetten céljai érdekében tört ki.  A harcok elhúzódása azt jelzi, hogy Messénia is legalább annyira el volt látva a nemzetközi hadiipar fegyvereivel, mint Spárta.  Egy elhúzódó háborúban nem lehet nemzetközi finanszírozás nélkül hadsereget fenntartani.  A messzének láthatóan nem voltak szűkében ezen támogatásnak.  A háború jól szolgálta a nemzetközi pénzhatalom érdekeit :  „Mind az első, mind a második messzén háborút alkotmányos válság követte.  Az első rendezés a spártai főrend király feletti győzelmét eredményezte, minthogy csökkentette a király előjogait és hatalmát.”(5)  Ez jellemző a pénzhatalom alattomos hatalomátvételi mesterkedéseire.  „A második háború utáni válság demokratikus — ha használtatjuk e kétes kifejezést — válság volt, a spártai nép sorai között.”(6)  A második Messénia elleni háború ugyanazon okokból nyúlt el mint az első :  a nemzetközi pénzhatalom mindkét oldalt egyenlő mértékben támogatta.  Lükurgosz, második messzén háborút követő válság miatti rendeletei azt mutatják, hogy ismerte a nemesfémre alapozott pénzrendszerű államokra leselkedő veszélyeket.

A második Messénia elleni háború kétségtelenül kudarcot vallott, mert nem tudta megvalósítani a demokráciát (a bankárok teljes hatalmát).  Lükurgosz egyszer azt válaszolta egy demokráciáért ágáló embernek: „Előbb csinálj demokráciát saját hazádban !”  Nagyon találó megjegyzés.

Ne feledjük a Spártába látogató, megarai Theogonisz panaszát, ami a Lükurgosz felemelkedéséhez vezető spártai helyzetre is fényt derít :

Kalmár a legnagyobb úr, rosszak hatalmaskodnak a jók felett.  Mindenkinek alaposan meg kell tanulnia e leckét...”(7)

Lükurgosz átalakításaiból, azok okából és céljából megállapítható, hogy a rendelkezések második a messzén háború után, ie. 600 és 550 között láttak napvilágot.  De bizonyítják ezt olyan régészek feltárásai is, mint Dr. Blakeway, aki Lakóniában vezetett ásatásokat.

„Régészeti leletekkel bizonyította (Blakeway), hogy ie.600 és 550 között gyakorlatilag megszűnt a spártai behozatal.  Ie. 600 körül eltűntek Spártából a korábban elterjedt korinthoszi edények.  Ie. 550 után nem található elefántcsont, borostyán kő, egyiptomi skarabeus, föníciai áru és ékszer sem.”(8)

Semmi kétség, hogy az ie. 6. század elején a spártaiak teljesen kizárták a Görögország többi részét uraló nemzetközi pénzhatalmat és a bankárok ármánykodásait.  A külföldi kereskedelmet is megszüntették, mert az legalább annyira káros volt a megőrizni kívánt életrendre.

Az Athénban keltett, Spárta elleni híresztelés részének tudhatjuk be Plutarkhosz vaspénzről szóló indítványát, miszerint azok akkorák voltak, hogy ökörfogatra volt szükség szállításukhoz.  Ha igaz lenne, hogy a pelanorok akkora súlyúak voltak, hogy az kizárta emberek közötti forgalmukat, akkor bizonyára úgy jelölték a gazdagságot mint az uapi és az Indus-völgyi civilizációk kőgyűrűi,(9) jobbára csak mint a Suidas által említett bőrnyugták alapjai.  Kagylófűzér volt Uap forgalomban lévő pénze, hasonlatos a Gilbert-szigeteken használt tekarorohoz(10).  De lehetett olyan rendszer is, melynek eredete távoli korokba veszett, mint például az ie. 4. évezred európai szokása,(11) amiben a spundylus kagylónak sokkal nagyobb jelentősége volt mint amit hatalmi jelképként tulajdonítanak neki és bizonyosan része volt a kagyló világméretű, pénzkénti használatának.

Spárta szerencsés helyzetben volt, mert jelentős mennyiségű vasércet bírtokolt.(12)  Így pénze és fegyverei szempontjából független lehetett és nem szorult külső támogatókra.  Lükurgosz, nemzetközi pénzt és kereskedelmet kizáró törvényei azon harcias szellem, faji és nemzeti büszkeség megtartását szolgálták, mely a messzén háborúk megpróbáltatásai alatt a spártaiakat éltette.  De ez tette őket Termofüle hőseivé is, és Karthágó megmentőivé, amikor az első pun háborúban, ie. 255-ben Xantippus vezetése alatt szétverték Regulus seregét.

Közvetett áldásnak bizonyult, hogy az első messzén háborúban megrendült királyi hatalom helyzete nem változott mint a nép kizárólagos katonai vezetője.  A történelem azt mutatja, hogy a természetes rendben élő nép testébe hatoló pénzhatalom mindig az uralom csúcsa felé vonzódik.  Ármánykodásaikra vonatkozó jóváhagyásának megszerzése után, könnyen hatástalaníthatják a nép által az Úr felkentjének tartott királyt és az istenesség ragyogása és a mindenség harmóniája helyett, állati ösztönei kielégítésére és számítgatásokra terelhetik figyelmét.

A királyi hatalom aláásása és a hatalom teljes megszerzése a bankárok elsődleges célja.  Azonban mindig fennáll a veszély, hogy felébred ostobaságából a rászedett király és tévedését felismervén, a még kezében lévő karddal lépéseket tesz előjogainak visszaállítására.  Tehát vagy el kel pusztítani, vagy fizetett, készséges szolgává tenni.

Spártában láthatóan másik akadály is állt a nemzetközi pénzhatalom népuralmát hirdetőinek útjában.  Nevezetesen az Ephorate, minek léte kétségtelenül a Lükurgosz védnöksége alatt intézményesítődött nemzeti pénzhatalomhoz kapcsolódott.  „A honvédelem fenntartása és a spártai uralom Messéniára és Lakóniára való korlátozása volt az ephorok elsődleges célja.  (Értsd :  semmi hódító bonyodalmak) Másodszor, hogy gondját viseljék azon politikának, mely Athénban a Peisistratidokkal folyó küzdelembe való beavatkozáshoz és a család kiűzéséhez vezetett.  Harmadszor, hogy fáradhatatlanul szembeszálljanak az államon belüli királyi hatalom igényével.... Az ephorate mélyen demokratikus intézmény volt, tartott zsarnokságtól és Lakónia határain kívül és belül küzdött ellene.”(13)

Az ephorate politikája világossá válik ha elfogadjuk, hogy a zsarnok a nemzetközi pénzhatalom olyan ügynökeinek fedezete volt mint például a Peisistratid trapezita család.  Messéniára és Lakóniára korlátozván fennhatóságukat, a spártaiak olyan térséget hoztak létre, ami fenn tudta tartani nemzeti pénzrendszerüket és gazdaság függetlenségüket, de, mindenek felett biztosítani tudta életvitelük megmaradását.

A nemzetközi pénzhatalom Spárta elleni szüntelen nyomásának következtében alakult ki az athéni beavatkozási és a Peisistratidokkal való teljes szemben állási politika.  A világ irodaházainak hatalmából gúnyt űző város ösztönző példát állított mások elé.  Az ephorate nyilvánvalóan azért ellenezte annyira a királyi hatalmat, nehogy egy esetleges gyenge és képzetlen uralkodó átadhassa magát a pénzhatalom hízelgésének és ezáltal veszélybe sodorhassa nemzeti létüket. Archidamos, Spárta királyának megjegyzése azonban felfedi, hogy a peloponnészoszi háború kezdetére már némiképp visszaszivárogtak a városba a Babilóniából kiáradó romlasztó erő ügynökei :

„És a háború nem annyira fegyverzet kérdése, mint inkább a fegyvereket hatékonnyá tevő pénzé.”(14)

Népéhez intézett beszédében, Archidamos figyelmeztetett az athéniak állítólagosan Akropoliszban őrzött 6000 tálentumos hadikincstárára is.  Mindkét kijelentés azon ismeret hiányát mutatja, amiben egy királynak a legképzettebbnek kellene lennie :  a nemzeti pénzkibocsájtás.  És bizonyítják, mennyire igazuk volt az ephoroknak amikor szorosan ellenőrzésük alatt tartották a királyokat.  Archidamosz Periklész bizalmas barátja volt.  Periklész azon Alkmeonidae család sarja volt, mely mindig szorosan kapcsolódott a nemzetközi pénzhatalomhoz.

Míg a nemzeti fizetőeszköz megtartotta Spárta függetlenségét, nyugodtan állíthatjuk, hogy, amennyire igaz szabadság létezhet, minden spártai szabad volt.  Még a helóták is szabadabbak volta mint a mai dolgozó osztályok, a korabeli manufaktúrák munkásairól nem is beszélve, kik teljesen bankárok kiszolgáltatottjai voltakat.

A luxussal házalókat, kerítőket és züllesztőket távoltartó egyszerű pénzrendszer, a jóindulatú állam irányítása alatt, életerős és független népet nevelt ki, mely megvetette a körülötte tomboló aranyőrületet.  Példájából más népek is, de főképp a rómaiak tanultak.  Sokkal magasabbra tartották magukat az athéniaknál, kik (a laureoni bányák kimerüléséig) bőséges pénzük ellenére is mindig ki voltak téve a trapezitae gonoszságainak.

A történelem sok adattal szolgál a pénz begyűjtésének és elköltésének módjairól, de semmit sem szól azokról, akik e pénz egységeit először rendszeresítik és, a bankárdemokráciák esetében, forgalomba hozzák.

Nagyon kevés adat van rá, hogy a pénzhatalom mikor tért vissza Spártába.  Archidamos nézetei azt feltételezik, hogy a csakis a pénzhatalomnak előnyt jelentő, peloponnészoszi háború kezdetére már egész szépen előrehaladt, és bizonyos, hogy a győzelem érdekében Spártának jelentős engedményeket kellett tennie.  A háborúnak véget vető, Athén feletti győzelem elérte a nemzetközi nemesfém- és rabszolgakereskedők célját.  Ámbár a vereség is ugyanezt tette volna. Amint majd emlékszünk rá, a második pun háború után Rómát elborító tunyulás és luxus is a pénzhatalomnak tett engedmények következtében vált lehetségessé.  Cannae után ezen engedménnyel fegyvereket biztosítottak maguknak Hannibál kiűzéséhez, de 25 éven belül züllött, pénzőrült csőcselékké süllyedtek,(15) noha a legyőzött népek fegyvereinek igénybevétele által még mindig erősek voltak.

A peloponnészoszi háború után ugyanez történ Spártával is és harminc évvel később, ie. 371-ben a velejéig legyengült spártai falanx Leuktránál porba hullott a thébai Epaminondas előtt.  A spártaiakat ekkora már felemésztette a pénzőrület és az azzal járó liberalizmus.

Alexander del Mar megállapítása jól mutatja hogy ie. 360-ra már csak emlék volt a termofülei spártaiakat éltető pénzrendszer :

„A gylipuszi bűn (ie. 360) és a felfedezésekor hozott rendelet — hogy »sem arany- sem ezüstérme nem kerülhet Spártába, hanem a korábbi pénzt kell használni« — azt mutatja, hogy miközben az állam és hitele egyre hanyatlott, az arany- és ezüstérmék, törtértékük megközelítő értékével, az országa szivárogtak és pénzként forgalomban voltak.  A rendelet hatályba léptetésének hiányából látható, hogy a vas számszerinti rendszert többé nem lehetett fenntartani.”(16)

Más szavakkal, helyrehozhatatlan volt az uralkodó által okozott kár, amikor először hunyt szemet a nemesfémekkel való üzletelés, a nemzetközi kereskedelem újraindulása és az athéni bankokbeli betétek felett, és elmulasztotta, hogy szigorral bánjon a pelanor megbolygatóival, lett légyenek azok hamisítók vagy spekulánsok.  A történelem kerekét most már nem lehetett visszafordítani.

Spárta tehát összeomlott az athéniak, vagy is jobban mondva a nemzetközi pénzhatalom nyomása alatt, és láthatóan feladta ősi erejét és önállóságának forrását.  Azonban a tovább élő Athén is csak önmaga árnyéka volt és bányái kimerülésével megszűnt pénzhatalmának és az azt fenntartó bizalomnak alapja.  Mi több, a kereskedelem kedvéért folytatott kereskedelem központjaként, csupán névvé vált.  A polgárháborúk Rómájához hasonlóan, Athén eredeti népe is eltűnt a felszabadított rabszolgák és bevándoroltak tömegében, kik ekkorra már a lakosság nagyobb részét tették ki.  Az író Xenophón kétségtelenül ezen tömeg vezetőinek bábjaként tette azt a javaslatot, hogy szüntessék meg a betelepült idegenekre kivetett különleges adókat, de továbbra se legyenek kötelesek katonai szolgálatot teljesíteni.(17)  (Megjegyezhetnénk, milyen kár, hogy egy fizetett propagandista, mai hittestvéreinek műveihez hasonló írásai fennmaradhattak, amikor egyébként oly kevés van meg a teljes görög irodalomból.)

Ernest Babelon, a híres francia érmeszakértő, a következőket írta a Lükurgosz védnöksége alatt bevezetett spártai pénzről :


„Hosszú idővel azután, hogy a hellén világban elterjedt a pénz használata, Spárta továbbra is a hagyományos vasöntecseket használta a csere eszközeként.  Ezek a rudak, a kifejezés alatt voltak ismertek (gâteau de Pâtisserie).  Mindegyikük egy égei mina súlyú volt és csupán hat (4536 kg) szállításához kocsira és két ökörre volt szükség.  Ezt az adatot Xenophón szolgáltatta, de egyetért vele a közép-itáliai Plutarkhosz is, akinek országában esetlen bronz rudakat vittek kocsikban. »Aes Grave plaustris quidam convehentes«— mondta Titusz Viviusz.  Mindenféle történetek jártak a híres spártai pelanorról, ami láthatóan a perzsa háborúkig használatban maradt.  Azt beszélték például, hogy a pénz készítéséhez használt vas alkalmatlan volt más célra, mert vörös izzásig hevítették és ecettel leöntötték, ami rideggé tette.  Lakónia konzervatív fővárosában láthatóan ezeket a vasöntecseket használták pénzként, és halál büntetés terhe mellett tilos volt más pénz birtoklása.  Amikor Epaminondasz meghalt, olyan szegény volt, hogy egy régi vas kivételével, semmit sem találtak házában ami gazdagságra utalt volna.  A Thébában, Epaminondasz szülőhelyén, egy hős házában talált csakis babonás jellegű lehetett, mert ott, tudvalevőleg már nagyon régen vertek pénzt.

Ez aligha meglepő, különösen ha figyelembe vesszük, hogy amikor a 7. században Pheidon argosi király Aiginában az első ezüst érméket verette és egységes súly- és mértékrendszert vezetett be Peloponnészoszon, az addig pénzkén szolgáló, forgalomból kivont vasöntecsek néhányát »Ex-voto« felszentelte az argosi Héra szentélyben.  Arisztotelész korában ezek még mindig ott voltak a templomban.”(18)


Azonban bármilyen nagy tudós volt is Babelon, mégis visszatükrözi a múlt századvégi bankárok önelégültségét, mely arra az elképzelésre alapul, hogy olyan szerencsések voltak az elmúlt század során, hogy végre elérkezett évezredük.  Neki a pénz nemesfém volt és a nemesfém pénz.  Xenophónt és Plutarkhoszt ismétlő tudósítása érdekes, de nem sok felvilágosítást ad.  Két ezer év telt el és annak ellenére, hogy parancsukra tucatnyi nagy királyság és birodalom emelkedett fel és bukott el, még mindig a nemesfém és terjesztői uralkodtak.  Ha Babelon esetleg látta is a trón mögött ólálkodó árnyat, behunyta szemét és elfordította tekintetét.

Lükurgosz kétségtelenül a trapezita erkölcsromboló és a nemzet létét fenyegető tevékenységének láttán jutott arra a felismerésre, hogy vissza kell állítania a nemzeti pénzrendszert.  A nemesfémpénz olyan fizetőeszköz volt, melynek forgalmát az állam semmiképpen sem tudta volna ellenőrzése alatt tartani.  A nemesfémforgalmazók nemzetközi piacán, az ezüst bármilyen alakban értékkel bíró fizetőeszköz volt — és ott az esetleges helyi megállapodások sem vonatkoztak rá.  A bányászását kézben tartó nemzetközi szövetség határozta meg értékét és a ráépített elvontpénz piramis befolyásolása által kezükben tarthatták az egyes államok politikai ügyeit.

A Spártában bevezetett pénz egyedül a spártaiak számára volt érték.  Bár nincs róla feljegyzés, nyugodtan feltételezhetjük, hogy a pelanorok és a Suidas által említett bőrnyugták állami kiadások ellenében kerültek forgalomba.  Ezáltal elenyésző összegre csökkentették a nép könyörtelen pusztítóját, az adót.  Az ecetbe mártás miatti lukacsos felületük és hitvány kinézetük következtében, csakis a szánt célra volta alkalmasak.  A nemzeti pénz volt az az erő, ami Spártát, a peloponnészoszi háború végéig, Hellász vezetőjévé tette — még ha a hanyatlás a nagy hadvezér, Pausanias kivégzésével kezdődött(19) is — és szükségszerűen a zsarnokságok gyökeres kiirtási politikáját diktálta.  Merthogy a zsarnok mindig a nemzetközi pénzhatalom ügynökének képviselője volt.  Csábító lenne azt feltételezni, hogy pelanor egyfajta „vas zöldhasú” pénzrendszer volt.  Noha abban valóban hasonlítottak(20) a zöldhasúakhoz, hogy a spártaiak élni akarását fejezték ki, de óriási súlyuk helyességét elfogadván, inkább azon ősi pénzrendszer távoli rokonai lehettek, melyről az uapi kőgyűrűk árulkodnak.

Az államát és létét kezében tartó, egészséges népnek aligha lett volna oka az örökségekénti föld melletti pénzfelhalmozásra.  És, minthogy a pénzvagyonok egyébként sem sokkal többek, mint bejegyzések a bankár főkönyvében, arra sem lehetett őket rávenni, hogy a bankárok szócsövei legyenek.  A korai Karthágóhoz hasonlóan, az emberek közösen fogyasztották az ételt és szívvel megvetették a luxust.  Az egyszerű életet nem kellett keresniük, mert az magától jött, mint a javukra létrehozott pénzrendszer természetes velejárója.  Ezen életmód megóvta őket a nemzetközi kereskedelem szabadító (liberalizáló), bomlasztó és adósságteremtő beavatkozásaitól, és a nemzet szellemét romboló hatásoktól.

Azt tartják, Lükurgosz törvényeinek kezdetén az árkádoknál helyezték letétbe a háborúban szerzett nemesfémet.  A későbbi idők kapcsán azonban Augustus Boeckh már spártabeli aranyról és ezüstről ír:

„Több nemzedék alatt, Spárta nagy mennyiségű nemesfémet nyelt el.  Mint Aesop meséiben is, ahol csak az állatok befelé menő lábnyomai láthatók.  Az volt e mozdulatlanság fő oka, hogy az állam visszatartotta az aranyat és az ezüstöt és csak háborúra és külföldi vállalkozásra adta ki.  Bár voltak esetek, amikor egyének a törvény szerint vagyont halmoztak fel.”(21)

Xenophón kijelenti, hogy Lükurgosz mindenki számára elérhetővé tette az állampolgárságot.  Nem utasította el sem a gyengéket, sem a szegényeket, csupán a törvényeket kellett betartaniuk.  Ez azt jelenti, hogy szegénysége miatt egyetlen spártai sem került hátrányba a syssitionban, ahol joga volt megjelenni.  Xenophón élt Spártában és Messéné eleste előtt írt.  Arisztotelész, aki kijelentette, a járandóság kifizetésének elmulasztása a politikai választójog elvesztését vonta maga után, Messéné ie. 370-es elvesztése után írt, amikor már mutatkozott Peiraieus bankárainak spártai behatolása.  Nyugodtan mondhatjuk, a megrontott Spárta addigra már feladta pénzügyeit és készséggel elfogadott bármilyen megszégyenülést, csakhogy megóvja magát a teljes pusztulástól.  A leuktrai végső katonai összeomlás a peloponnészoszi háború engedményeinek következménye volt.  Az ie. 412-es milétoszi megállapodásban Spárta 5000 tálentumot kapott kölcsön Perzsiától, hajók építésére.  A bankárok bizonyosan komoly engedményeket követeltek ennek fejében.  Legvalószínűbben azon rendelkezések eltörlését, melyek megtiltották a kereskedők spártai betelepedését.  A kalmárok bejutása után nem tartott soká, mire a pénzőrület, a luxus, a kéj és testi vágyak természetellenes hajszolásának népszerűsitésével aláásták az erkölcsöt.  Humphrey Michell Polybiust idézi a helyzet leírására :

„Amíg csak szomszédaik, vagy csak Peloponnészosz felett akartak uralkodni, magában Lakoniában megtalálták az anyagot, amire szükségük lehetett — minthogy bővében volt minden — és akár szárazföldön, akár vizen, gyorsan hazatérhettek.  De, amint tengeri vállalkozásokba kezdtek és Peloponnészoszon kívüli hadjáratokat szerveztek, nyilvánvalóvá vált, hogy sem vaspénzük, sem pedig a Lükurgosz törvényei által engedélyezett termények cseréje nem elegendő szükségleteikre.  Ezek a vállalkozások általános forgalmú pénzt és külföldi ellátást tettek szükségessé.  Így kénytelenek voltak a perzsáknak könyörögni, sarcot kivetni a szigetlakókra és adót szedni a görögöktől.  Felismerték, hogy Lükurgosz törvényei mellett képtelenek befolyásos helyzetet, és még kevésbé egész Görögország feletti erőfölényt elérni.”(22)

Az azonban tény, hogy amíg Spárta Lükurgosz törvényeit követte, többé-kevésbé befolyásolta Görögországot.  Viszont amikor e törvényeket elvetette, csak „egy a sok közül” államocskává vált.  A nemzetközi bankok egyik kirendeltsége lett, ahol az emberek, kapzsiságuktól hajtatva, a gazdagságnak látott csodálatos buborék után rohantak.  A régi rend és annak éltető ereje hamarosan semmivé lett.  Ezt csak gyorsította az idegenek és az alsóbb osztályok előléptetése, kik csupán a címet vették fel de nem annak jelentőségét.  Mind ennek tetejébe, még felkavarták a nőket is, hogy tagadják meg életben viselt alárendelt szerepüket és így felborították az otthon természetes rendjét, melyből az élet rendje eredt.

Arisztotelész későbbi kora és az egyes írók által említett kemény tényei semmivel sem voltak valószerűbbek mint Xenophóné.  Épp ellenkezőleg. Arisztotelész azon nemzetközi érdekeltségek diadalának korában élt, melyek századokkal előbbi messéniai helóták közötti mesterkedései késztették Spárta népét Lükurgosz törvényeinek elfogadására, nehogy a kalmár legyen a legnagyobb úr és a rosszak a jók felett hatalmaskodjanak.

Az ie. 5. századból származó athéni agyag érmemásolatokból(23) arra következtethetünk, hogy így vagy úgy — akár azokon keresztül, akiknek engedélyezték, hogy Athénban éljenek, akár a világot járó spártai zsoldosok útján — lassanként beléjük oltódott a vágy, hogy a másiknál többet birtokoljanak.  Esetleg, az arannyal vagy ezüsttel fizetett zsoldosok hazatértük előtt Peiraieus bankárainál helyezték el pénzüket — ahol még „gyarapszik” is — és csak a betétüket igazoló agyagérmét vitték magukkal Spártába, hogy ne sértsék meg a nemesfémek birtoklására vonatkozó törvényt.

A nemzetközi pénzhatalom spártai uralmának későbbi szakaszában felütötte fejét a faji erkölcsöt rohasztó betegség is, minek a homoios (egy ivásúak) története egyik legszembetűnőbb példája, kik láthatóan lecsúsztak a társadalmi létrán és többé nem tudták elfoglalni helyüket a syssitionban, a spártai nemzeti szellem születési helyén.  A történészek különböző magyarázatokat adnak a hypomeion-oknak (alantasabbak) nevezett, ilyen spártaiak jogfosztottságára.  Sorsuk oka azonban világos :  a helyi pénzteremtővé tett bankárok által bitorolt isteni hatalom megkülönböztetés jogának ellenük fordítása.  Több mint valószínű, hogy a peloponnészoszi háború után — de az ie. 371-es leuktrai csatát követően bizonyosan — Spártába települt bankárok, szokásuk szerint, figyelmet fordítottak az olyan családokra, melyektől esetleg tartaniuk kellett.  Csekélység volt elintézniük, hogy a syssitionbeli tagsághoz most már előfeltétellé tett, bankárteremtésű pénzből e családoknak soha ne legyen elég.(24)  Ebben az időben már ezüstpénzben kellett megadni a syssition hozzájárulását és az idegen bankárok által tönkretettek így nem tudták megváltani belépési jogukat.  Emellett, a bankárok által rangba és gazdagságba emelt helótákat látván bizonyára a kedvük is elment attól, hogy egy vesző ügyért küzdjenek.  Cleromenes király uralkodására, (ie. 228-219) e helóták teljesen elfoglalták helyüket a syssitionban.(25)

A nemzeti pénz idejében a szegény vagy (földben) gazdag spártai, társadalmilag egyenlő volt.  A spártai alapelv lassú romlása az alkotmány azon legkiemelkedőbb hiányosságából eredt, hogy nem rendelkezett a gazdagság bizonyos időközönkénti felosztásáról és az adósságok eltörléséről.  Mint például a héber szokás teszi a 49. évben.

Szükségtelen mondani, hogy még a nemzeti pénz idején is bizonyára volt gazdasági egyenlőtlenségre irányuló hajlandóság.  A vagyonkülönbség rohamos növekedése azonban a bankárok visszatérése után indult el és végül teljesen felborította spártai ember életének természetes rendjét, szétzilálta családját és vezető rétegét.  A spártai társadalomban a nők mindig jelentősebb szabadságot élveztek mint athéni társaik és jelentős vagyon került a kezükbe.(26)  Most, a férjük és fajuk — mint annak hordozói — és gyermekeik nevelése iránti törődés helyett, a pénz gyarapításával kezdtek foglalkozni.  Ez napjainkban is pontosan így van.

„A férfiak hiánya, a föld és a vagyon két-ötödének örököseivé tette őket.  Gazdagságukat nagyvonalúan használták, versenylovakat tartottak, miket az olimpiai játékokon, díszesen felszerszámozva mutogattak.  Beleavatkoztak az állam ügyeibe és méltánytalan befolyást gyakoroltak a kormány tevékenységére.”(27)

Ilyen társadalomban a gazdag nők általában nem tisztelik a férfit mint olyat.  Talán nem minősülnek hetérának, kik végül is bizonyos hasznos célt szolgálnak, de közéletük láthatóan azokéhoz hasonló.

E, számoktól és büszkeségtől megszédült nők a leghasznosabb szolgálatot tehették az idegen pénzhatalomnak, mely mindig romlott és befolyásolható személyeket használ céljai előbbre vitelére.  A nők — bár ritkán romlottak férfiakhoz hasonló értelemben — befolyásolhatóak, mert természetükből adódóan szükségük van valamiféle erő oltalma alatti menedékre, ami például a gőgös pénzhatalom is.  Saját férfiaik halottak voltak, vagy, ha nem, annyira összezavarodtak a bankár felszabadítási programjától, hogy gyakorlatilag rabszolgává váltak.  Következésképpen, a nők ahhoz fordultak védelemért ami erősnek tűnt, még ha kövérkés és gusztustalan volt is.




1. Michell :  Sparta, 27.o.

2. A köztudat az ie. 9. századra teszi a törvények közzétételét, a régészek azonban az ie. 6. század elejét tartják a helyes időpontnak.  A régészek megállapításain kívül, néhány klasszikus is a hatodik századra teszi Lükurgosz átalakításait, minthogy azok, az úgynevezett Eunomiában (kb. 610) történtek.  Világos tehát, hogy kölcsönhatás lehetett köztük és Szolón athéni rendelkezései között.  A Világtörténelmi Enciklopédia szerint (50.o.) :  „Az úgynevezett Eunomia idejére a spártaiak, további lázadásoktól tartván (a messzének között), teljesen átszervezték az államot és még szigorúbban katonaivá tették.  A fiatalokat hét éves koruktól katonai kiképzésre fogták.  A hadköteles korú férfiak laktanyákban éltek és közösen étkeztek (syssitia, phiditia).  Öt helyi törzs váltotta fel a három dór törzset és a hadsereget ennek megfelelően osztották fel, létrehozván a dór falanxot.  Idegeneket is besoroltak a törzsekbe állampolgárként.  A 28 vénből és két királyból álló gerousia joga volt a törvényhozás kezdeményezése, de a minden polgárt magában foglaló apelláé volt a végső döntés.  Ötre növelték a fő magisztrátusok, az ephorok, számát és hatalmukat is kibővítették (főképp Cheilon ephorsága alatt, ie. 556).  A későbbi korok a 9. századi hős Lükurgosznak tulajdonították az átalakításokat (amelyeknek pénzügyi részét e szerző teljesen figyelmen kívül hagyta).  Ez talán azért volt, mert az új törvényeket az ő védnöksége alá helyezték.

3. Plutarkhosz :  Életek

4. Michell :  Sparta, 12.o.

5. Michell :  Sparta, 12.o.

6. Michell :  Sparta, 23.o.

7. Ure :  The Origins of Tyranny, 8.o.

8. Michell :  Sparta, 27.o.

9. Einzig :  Primitive Money, 36-40.o.  McKay :  Further Excavations at Mohenjo-Daro, 582.o.

10. Kingston-Higgins :  A Survey of Primitive Money, 140.o.

11. Renfrew :  The Emergence of Civilization, 483.o.

12. Einzig :  Primitive Money, 224.o.

13. Michell :  Sparta, 30.o.

14. Thuküdidész :  A Peloponnészoszi Háború, I.k.6.f.

15. Az ie. 86 és 35 között élő Sallust a következő képet festette a társadalom állapotáról :  „Amikor megszabadultak a karthágói fenyegetéstől, elegendő szabadidejük maradt, hogy ellentéteiknek szenteljék magukat és mindenfelé bajok, zendülések, végül polgárháborúk törtek ki.  Befolyásos emberek kis csoportja — kiknek, alantas módon, majdnem mindenki kegyeit kereste — hangzatos nevek alatt valóságos zsarnokságot tartott fenn — néha mint »Szenátus« néha mint a »Nép«.  A jó vagy rossz állampolgár címét többé nem az határozta meg, hogy mit tett valaki az országért, vagy az ellen — minthogy mindenki romlott volt —, hanem az, hogy milyen gazdag volt és mennyire volt olyan helyzetben, hogy büntetlenül követhessen el gonoszságokat, feltéve, hogy támogatta a fennálló rendet.  Ettől az időtől kezdve az ősi szokás már nem fokozatosan hanyatlott — mint annak előtte —, hanem a züllés az ár sebességével terjedt és a fiatalságot annyira megfertőzte fényűzés és kapzsiság mérge, hogy olyan nemzedék nőtt fel, amelyről joggal elmondhatjuk, se atyai öröksége nem volt, sem pedig azt elviselni nem tudta, hogy másoknak legyen.”  Sallust :  Történelmek, I. 12-13.

16. Mar :  History of Money in Antiquity, 165.o.

17. Xenophón :  Értekezés Athén állam bevételeinek javításáról, 311-313.o.

18. Babelon :  Les Origines de la Monnaie, 79.o.

19. Pausanias volt a szövetséges görög hajóhad parancsnoka.  A perzsák ellen Plataeanál elért sikere után, még ugyanabban az évben (ie. 479) lerombolta Ciprust és Bizáncot.  A feljegyzések szerint, az ephorok halálra éheztették Athéne templomában, mert zsarnokoskodás miatt bűnösnek találták, s ez állítólag elidegenítette Ióniát.  Bukásának és kivégzésének valódi okai eltemetődtek a nemzeti vagy nemzetközi pénzhatalom titkai között. Legvalószínűbb, hogy ez utóbbival kezdett üzletelni.  Thuküdidész :  A Peloponnészoszi Háború, I.k. 10.f.

20. Del Mar szerint, a pelanor pénzforgalom szigorúan számszerinti rendszer volt.  Spártára korlátozódó, nemzeti rendszer volt és nem állt kapcsolatban a nemzetközi mértékkel vagy más fémek átváltási arányával.  Jellegében tehát hasonló volt az Abraham Lincoln által, a polgárháború alatt kibocsájtott „zöldhasú” papírpénzhez, mely egy időre megzavarta a nemzetközi nemesfém-forgalmazó szövetség ármánykodásait.

21. Boeckh :  The Public Economy of Athens, I.k. 43.o.

22. Polybius VI.49.  (Michell :  Sparta, 305.o.)

23. François Lenormant :  La Monnaie dans L'Antiquité, 215-216.o.

24. Következésképpen, a bankárok politikáját kiszolgálók bőven kaptak e pénzből.  Jones professzor ezt mondja erről az időszakról (Sparta, 39.o.) :  „Aegospotami után olyan óriási mértékben özönlött be az arany és az ezüst, hogy az konzervatívok megkísérelték visszaállítani Lükurgosz tilalmi rendelkezéseit és úgy döntöttek, csak a kincstár tarthat nemesfémet, magán személyek nem.  Azonban a közteher-hozzájárulás egy részét égei obollal kellett fizetni.

25. Humphrey Michell :  Sparta, 78.o.

26. Arisztotelész :  Politika, II.k. 9.f.

27. Michell :  Sparta, 50.o.