X. FEJEZET
PERGAMUM ÉS PITANE


A pénzről világosan és áthatóan író Arisztotelész egy társ-zsarnokká megtett bankár unokahugának férje volt...

„(Hermiász, Asszosz és Atarneusz zsarnoka) egy bankár eunuch rabszolgája volt.  Athénban Plató és Arisztotelész előadásait hallgatta.  Mikor hazatért, ura — ki közben megszerezte Atarneusz és Asszosz térségét — megosztotta vele a zsarnokságot.  Később gazdája helyére lépett és Arisztotelészért küldött és hozzáadta unokahúgát.

Leaf,[1] olyan kényurat lát e rabszolga, bankár és filozófus zsarnokban, aki vagyonának köszönhette helyzetét.  Említi Euaiont, Plató tanítványát, aki Lampsacusban » pénzt kölcsönzött a városnak az Akropolisz ellenében és amikor a város nem teljesítette fizetési kötelezettségét zsarnok akart lenni «...”[2]

Míg korunk bankárai az egész világ, Egyesült Nemzeteken keresztüli hatalmukba kerítéséről álmodoznak, addig a múltban megelégedtek egy-egy város megkaparintásával.  Biztosak lehetünk benne, hogy az ókorban is a maihoz hasonló, hamis képet festettek tevékenységükről és gondosan terjesztették a legendát, hogy a nép pénzét kölcsönzik.  A nép akkoriban sem értett meg többet a pénz lényegéből mint ma, így elhitte a mesét.[3]  A következők némi ízelítőt adhatnak ókori tevékenységükből.

A kis-Ázsia dél-nyugati részén felemelkedett Pergamum eredetileg Lysimachus, Sándor trákiai utódának erődített kincstára volt és ie. 283-tól 133-ig megőrizte függetlenségét.  Egy Philetairosz nevű, eunuch szolga felügyelt az erődre és 9.000 tálentumos kincstárára.  E feladatra feltétlen méltó volt.  Ez abból is látszik, hogy a Diadochoi — avagy Sándor utódainak viszálya — idején a döntő pillanatban Lysimakusztól Seleukuszhoz pártolt és bizonyosan kikötötte, hogy továbbra is a kincstár ura maradhasson.

A ravasz Philetairosz, Seleukusz, Ptolemy Keraunusz általi meggyilkolása ellenére is kitartott a seleukidok vagyona mellett, mert bizonyára megértette az alexandriai és babiloni nemzetközi pénzhatalom politikai célját.  Apja holttestének visszavásárlásával[4] lekötelezettjévé tette Antiokhuszt, Seleukusz fiat, és így megmaradhatott pergamumi helyzetében.

Philetairosz hozzálátott, hogy felhasználja a majdnem teljesen irányítása alá került kincstárat.  Ebben akkora szakértelmet mutatott, hogy az mindenképpen babiloni vagy alexandriai pénzügyi képzést feltételez. Több mint furcsa azon feltételezés, hogy a 9.000 talentum volt a Pergamum kiterjedt hatalma mögötti egyedüli hajtóerő.  Legalább annyira furcsa, mint az athéni Akropoliszban őrzött 6.000 talentum ezüst története, miszerint az volt a peloponnészoszi háború egyedüli fedezete. Avagy az Amszterdami Bankban és az Angol Nemzet Bankban őrzött arany két évezreddel későbbi meséje.  (Amikor Napóleon elfoglalta Hollandiát, kiderült, hogy Amszterdam páncéltermei teljesen üresek.[5])  A 9.000 talentum nem sokáig lett volna elég a katonai és polgári kiadásokra, megvesztegetésekre. stb.

A Nagy Sándor Háborús Pénzügyei című munkájában [6] Andreades professzor évi 5-7 ezer tálentumra teszi Sándor hadjáratának kezdeti kiadásait.  A hadjárat későbbi éveinek kiadásait évi 15.000 talentumra becsüli Andreades.  A zsákmányból származó nemesfém nem lett volna elég ekkora kiadásokra és az elfoglalt területeken a hitel sem működne az újraszervezés beindulásáig.  Az ezüst vagy kelet felé áramlana luxus cikkek ellenében, vagy eltűnne a felhalmozásban.

Az időszámításunk előtti első évezredben Európában soha sem ment 1 : 10 alá az arany és az ezüst átváltási aranya.  Távol-Keleten viszont elvétve ment 1:6 fölé.  Következésképpen, az elköltött ezüst érmék, miután visszataláltak a nemzetközi bankárokhoz, eltűntek a keleti kereskedelmi egyenlegek nagy haszonnal kecsegtető rendezésében.  Ez nyilvánvalóan így volt[7] és a helyi forgalomban lévő érmék száma gyorsan fogyott.

Nyugodtan mondhatjuk, hogy nem a 9.000 tálentum tette lehetővé, hogy Pergamum kiterjessze hatalmát Pitane és Cyzicus városai fölé.[8] Csupán a hitel kibővítés része lehetett, mely alapként használta a 9.000 talentum hírét.  A Pitane adósságát kézben tartók is bizonyára Pergamum adósai voltak.  A Pitanenak nyújtott hitel nem lehetett több, mint bejegyzés Pergamum főkönyvében, ahol azt egyből átvezették a korábbi kölcsönök jóváírási oldalára és így a város fizetőképessé vált.

Más szóval, a toll, tinta és pergamen[9] költségén Pergamum olyan helyzetbe került, hogy diktálhatta Pitane politikai ügyeit, a kölcsönt korábban folyósító nemzetközi bankár pedig visszanyerte folyósítható hitelét és újabb hasznot hozó befektetés után nézhetett.

A pergamumi attalid pénzhatalom félkatonai tevékenységének mertékét mutatja, hogy harminc tálentumért megvette Aegina szigetét. Legvalószínűbb, hogy a szigetet kereskedelmi és pénzügyi állomássá alakították.  Ez nyilvánvalóan ellentétben állt a hanyatló athéni pénzhatalommal, melynek ekkorra már nem voltak meg korábbi ezüst forrásai és nagy gazdagságáról szóló legendái.

A laurioni bányák kimerülőben voltak és az athéni manufaktúrák korábbi piacai — dél-Oroszország,[10] Trákia stb. — a helyi ipar fejlődése miatt gyorsan csökkentek.  Athén valószínűleg már csupán kellemes lakóhely volt, hiszen eltűnt birodalma, katonai ereje és pénzügyi hatalma. Elmúltak a nemzetközi pénzhatalom betelepülése által kavart viharok napjai.

Minthogy Pergamum jelzi azon időszak kezdetét melyben Délosz és Rodosz volt a pénzügyek és a rabszolga-kereskedelem központja, úgy tűnik valamiféle megegyezés lehetett érvényben e pontok pénzemberei között.  A bankárok romlott tevékenységét körülvevő titkosságot figyelembe véve, méltán feltételezhetjük, hogy Pergamumban, Aeginan, Déloszon, Rodoszon és tucatnyi más kereskedelmi központban létezett egy osztály, amely nagyon jól ismerte tagjai érdekeit, kik bizonyára rokoni és vallási kapcsolatban álltak és nemzetek felettiségükben átlépték minden város és ország határát.

A pénz volt a szakmájuk és csakis csoportjukon belül házasodtak. Ez volt a legjobb védelem nemzetközi pénzügyi uralmuk titkának megtartására.  Bizonyos értelemben, így a királyság fölé emelkedtek — némelyikük lázas képzeletében talán Istennel azonossá.  A nemzetközi értékeket meghatározó ezüst birtoklása által valóban olyan hatalommal bírtak, ami korábban az isten kizárólagos előjoga volt.

Soha sem szűnt meg e csoport zavargásokat és háborúkat szító tevékenysége.  A nép nyomorából származott az ő hasznuk és erősödő hatalmuk.  Minthogy ők vezették a templomok pénzügyeit,[11] joggal állítható, hogy befolyásolták a háborúk kezdetét eldöntő jóslatokat.  Híreszteléseik által irányítani tudták az emberek hangulatát is. Óriási hadiiparuk és befolyásuk fenntartásához szükségük volt háborúkra, mert csak így tudták eladni legjobb fegyvereiket az új „hódítónak.”  A háború igényt teremtett fő cikkük, a főkönyvi-jóváírás-pénz iránt is, mit zálog ellenében forgalmaztak.

A ptolemy Philadelphusz gazdasági intézőjének, Apolloniusznak — Rostovtsev professzor által említett[12] — messze nyúló tevékenységei bepillantást adnak az arámit beszélő középosztály összefonódó uralmába.  A héberek e szövevény szálai lehettek — bizonyára a vetülék fonalai, de nem a lánc és vetülék fonalak.

Merthogy valóban nincs bizonyíték rá, hogy a pénzhatalom teljes egészében héber lett volna, de a kor gazdagságát kézben tartó mágnások soka zsidó volt.  Az Egyetemes Zsidó Enciklopédia is azt látszik alátámasztani,[13] amikor arról ír, hogy a törekvő Sándor nagyra tartotta a héberek idegen műveltségeket felvevő, de nemzeti mivoltukat megtartó képességét.  Sándor Arisztotelész tanítványa volt, aki, mint Hermiász unokahúgának férje, bizonyára tudott valamennyit a pénzhatalom jelentőségéről.  Sándor tehát feltételezhetően ismerte a pénz, királysághoz való viszonyának lényegét.  A héberek az arámaiakkal egyenlő mértékben ismerték a pénzügyeket és a kereskedelmet.  Folyékonyan beszélték az arámi nyelvet is, és jól befészkelték magukat az ókori világ legtöbb jelentős városába — Herkules Oszlopaitól Indiáig, ahol bizonyosan az arámi volt az üzleti nyelv (lingua franca).  így a héberek feltehetően azon gépezet fő alkotó részét képezték, amit Sándor, pán-hellén álmának megvalósítására hozott létre.  Jaddua, Jeruzsálem ie. 333-as főpapja javára tett különleges engedményei feltétlenül azt jelzik, hogy olyan hatalmat ismert el, aminek ereje okkal nagyobb volt, mint ami a Jeruzsálemben és a környező magaslatokon élő kis csoportról feltételezhető.  Az Egyetemes Zsidó Enciklopédia szerint, Tyros ostromakor Jaddua nem akarta megsérteni Dáriust és ezért megtagadta Sándortól a kért katonákat és ellátást.  Tyros eleste után, Sándor Jeruzsálem ellen vonult, nyilvánvalóan, hogy lerombolja ha nem tud kielégítő megegyezésre jutni.  (A bibliából[14] is ismert Tyros és Jeruzsálem ősi szövetsége.)

A történet szerint, amikor Sándor a jeruzsálemi templom közelébe ért, a főpap teljes arany és bíbor öltözékében — a papokkal és fehérbe öltözött tömeggel — elébe ment.  Semmi kétség, azon meggondolásból, hogy bár szégyen a megalázkodás, de haszonnal járhat.  A főpapot és az Isten nevét viselő süveget látván, Sándor hódolt a névnek és tisztelgett a főpapnak.  Elmondta, álmában látott egy főpaphoz hasonló alakot, aki azt mondta, hatalmat ad neki Perzsia felett.

Ezután Sándor bevonult Jeruzsálembe és mint alázatos városokban szokása volt, áldozott istenének.  A tény, hogy Palesztina zsidóinak olyan különleges engedményeket tett, mint egy évi adó elengedése, amit a babilóniai zsidókra is kiterjesztett, és hogy a zsidókat kifejezetten hívta, telepedjenek le Alexandriában, azt feltételezi, a Jaddua által megtagadott látható segítséget olyan támogatással kárpótolták, mint amilyen Babilon Cyrus előtti bukását is biztosította.[15]

A különböző történészek tanulmányainak fényében, több mint indokolt az arámit beszélő középosztály hangsúlyozása az asszíroktól kezdődően létrejött „birodalmak” életében.  Ha az achaemenid uralkodók alatt arámi volt a hivatalosság nyelve a perzsa birodalomban és megmaradt annak még Sándor utódainak korában is, akkor joggal feltételezhetjük, hogy a hivatalnokok és a kalmárok jóval a birodalom határain túlra is eljutottak.  Az arámi réteggel együtt mozogtak és árulták a nemesfémpénz használatának elképzelését a Mezopotámiában központosuló pénzhatalom ügynökei is, kik nem csak a sumér papság titkainak örökösei voltak, ha nem egy jóval ősibb papságénak is.

Alighogy a rövidlátó uralkodók bevezették a nemesfémpénz használatát, a pénzhatalom ügynöke „modern” bankházat állítottak fel és rövidesen rendszeresítették a hatalmuk alapjait képező, különböző, kétes törvényességű gyakorlatokat.  Első volt az elvont csereegység, főkönyvi jóváíráson keresztüli, viszonylag korlátlan teremtése, amiről a bankár azt állította, „hitele” — mintha neki nagyobb hitele lehetne mint egy független népnek.  E hitel mögött általában nem állt semmi, csupán az ostoba fejedelem rendelete.  Ezután, a „bizalom” fenntartása végett, a kiskereskedelem részére a nemesfém érmék értéktelen másolatait hozták forgalomba.  A vásárló azt képzelte, e másolatok mindegyikének eredetije a helyi templomban vagy az Akropoliszban van elzárva.

A mi urunk, Jézus Krisztus számára az arámi mindennapos nyelv volt.  Ez lehetővé tette neki, hogy utazzon és egész Pesavárig szabadon szóba elegyedjen tanítókkal, költőkkel, papokkal, kalmárokkal.  Az arámit használja a szír keresztény egyház, a zsidó liturgia, és ma is él Anti-Libanon falvaiban, Anatólia dél-keleti részén és az örményországi Urma-tó keleti partján.[16]

Tehát Emil Kraeling véleménye[17] bizonyos mértékben egyezik a Zsidó Enciklopédia nézetével, hogy az arámi volt a hordozó, mely által Hellász és Izrael úgynevezett örök értékei az egész keleten elterjedtek. Azonban Hellász értékei elhalványultak és majdnem teljesen feledésbe merültek, míg Izraelé, a kereszténységen keresztül, egészen a legutóbbi időkig megmaradtak.  Ez is csak azt bizonyítja, hogy a pénzhatalom elpusztítja a testet amiből táplálkozik.  E test, fejezetünk tárgyának idejében Hellász és valóban maga Izrael volt.  A pénzhatalom nem virágozhat a vak és egyszerű hit mellett, mely ösztönösen elveti az Élet Fájának szívébe furakodás közben tett, arcátlan jogköveteléseit.

Mind ennek ellenére, az önmaga érdekeiről talán megfeledkező babilóniai pénzhatalomból nőtt ki a kereszténység, mint a szeretet és jóság szigete a gyűlölet, zűrzavar, romlottság és kapzsiság tengerében, ami a magán pénzteremtő hatalom megelőző három ezer éves gonoszságának végkifejleteként jött létre.  A nemzetközi pénzhatalom most ezer évig csak halványan látható majd.  Mint nem egészen kialudt tűz, pislákoló parázs, mi alkalmanként gomolyogva várja a napot, amikor egy gonosz szél újra fellobbantja, hogy az előtört lángok az egész emberiségre végzetes csapást mérjenek.




1. Walter Leaf :  The Journal of Hellenic Studies, 167.o.

2. Ure :  The Origins of Tyranny, 180-181.o.  A lábjegyzetben Ure professzor megemlíti, hogy Leaf idézhette volna Timaeus, a Cyzicene esetét is, aki szintén Plató tanítványa volt.  „Timaeus, a Cyzicene pénzt és gabonát adott a polgároknak s miután így érdemeket szerzett a cyzicenek között, hamarosan kísérletet tett a város ellen.

3. Ha a praetor pénzt adott ki — amint az le van fektetve —, azt a quaestortól kapta.  A quaestor a közbanktól, a közbank pedig az adóból vagy a sarcból” — s ez egyáltalán nem azt feltételezi, hogy a nagy Ciceró túl sokat értett volna a pénz lényegéből.  Orationes, Cicero. XI Pro Flaccus 445.o.

4. Ure :  The Origins of Tyranny, 285.o.

5. Andreades :  A History of the Bank of England, 80.o.

6. Andreades :  Annales D'Histoire Economique et Sociale, 330.o.

7. Theogonisz Bölcseletinek 21. sora : „Sem pedig nem fog senki rosszabbat elfogadni cserébe, amikor jobbat is kaphat.”    

8. Ure :  The Origins of Tyranny, 285.o.

9. Mar :  A History of the Precious Metals, 105.o.

10. Rostovtsev :  A Social and Economic History of the Hellenistic World, 108.o.

11. Seffert :  A Dictionary of Classical Antiquities, 91.o.

12. Rostovtsev :  A Social and Economic History of the Hellenistic World, 227.o.

13. Universal Jewish Encyclopedia, 172.o.

14. Krónikák, II. 2.

15. Az Egyetemes Zsidó Enciklopédia így ír e tárgyról :  „saját élete és tettei válaszolják meg azon felvetést, hogy Sándort egyáltalán nem érdekelték a zsidók.  Az éleslátású, ügyes államférfi hamar megragadta a zsidók nélkülözhetetlen értékét világbirodalma kulturális, politikai és szellemi életében. Sándor célja a keleti és nyugati műveltség, hellenizmusban való egybeolvasztása volt.  Kétségtelenül méltányolta a zsidók képességét, hogy idegen kultúrákat tudnak felvenni, miközben mereven tartják nemzeti azonosságukat.  Ez, civilizáló vállalkozásának ideális eszközévé tette őket.  Minthogy a zsidók már is nemzetközi kereskedelmi hatalmat alkottak, Sándor birodalmának minden országában sokukat lehetett találni.  Sok politikai kiváltságot adott nekik amikor megalapította Alexandriát és még Szamáriának egy részét is nekik adta adómentességgel, hogy megnyerje támogatásukat.  Elképzelhető, hogy Sándor először tanítójától, Arisztotelésztől hallott a zsidókról.  Josephus elmondása szerint, Arisztotelész egyszer találkozott egy zsidóval, aki nemcsak nyelvében, de lelkében is valóságos görög filozófus volt.” I.k.172.o.

16. Bamm :  Alexander the Great, 72.o.

17. Kraeling :  Aram and Israel, 1.o.