David Astle
The Babylonian Woe

VIII. FEJEZET
ZSARNOK ÉS A TRAPEZITAE

Az ókori Görögország és Kis-Ázsia zsarnokairól írta a tudós professzor, Heichelheim :


„Ezek a fejedelmek nagyrészt a nemesség tagjai voltak, kik koruk új gazdasági és politikai lehetőségeit kihasználva boldogultak, hogy megdönthessék a velük egyenrangúakat és időszakosan az egész államot leigázhassák.

A zsarnokok gyakran kényszerültek érmegazdálkodás bevezetésére az uralmuk alatti térségben — vagy legalábbis arra, hogy hivatalosan támogassák —, hogy ellenségeikkel szemben nyerő helyzetbe kerülhessenek.  A parasztság helyzetének megszilárdítása, az államgazdaság helyreállítása és kibővítése, a pénz és az áruk központi felosztása — részint közvetlenül a zsoldosok, testőrök és politikai barátok részére, részint közvetve, a kiterjedt építkezéseken és fejlesztéseken fizetett bérek alakjában, a szegény tömegek javára — a zsarnoki gazdagság jellemzője.”(1)


Tehát „új gazdasági és politikai lehetőségek” kínálkoztak az ie. 650. és 500. közötti időszakban, amikor legfőképp virágoztak a zsarnokságok.  Feltehető a kérdés, mik voltak ezek a lehetőségek ?  A válasz könnyű :   a nemzetközi ezüstforgalmazók ügynökeinek tevékenységében való részvétel.  Ezen ügynökök Argosz, Athén, Aegina és más városok kikötőiből támogatták a luxussal kereskedőket, kik ezüst érmékért, vagy azokról szóló kötelezvényekért árulták portékáikat, a parókától a szajhákig.  A lehetőségek nyilván azok előtt adódtak, kik segédkeztek a város és minden tevékenységének, birtokának és lakosának — és azok vagyonának — pénzértékűvé tételében és ezáltal a bankárok, üzletemberek és kereskedők uralmának megszilárdításában — a természetes rendben élő emberiség feletti isteni uralommal szemben.

„Az arisztokraták megtagadták a politikai egyenlőséget a földtelen kalmároktól és gyárosoktól.  A gazdag elnyomta a parasztságot és arra biztatta, hogy adósságba verje magát, aminek következtében rabszolgaságra és számkivetettségbe a jutott.  A rabszolgák a szabad munkaerővel kezdtek versenyezni.  Törekvő egyének kihasználták a kinevezett kormány miatti elégedetlenséget, hogy Spárta figyelemre méltó kivételével, minden görög város zsarnokává válhassanak.”(2)

A helyzet nyilvánvaló.  Az ősi időkből származó királyok és arisztokraták bankárok korlátlan tevékenységét engedélyező ostobasága miatt, főként alacsony származású idegenekből álló iparos és vállalkozó osztály alakult ki.  Ezen, jobbára rabszolga kinézetű, de nemesi vagyonú emberek komoly fenyegetést jelentettek a királyra, a arisztokráciára és az általuk képviselt rendre.  Ehhez némiképp hasonlóan ébredtek tudatára London 16. és 17. századi érdemes kalmárai, hogy bár eltérnek az ország természetes nemességétől, de azért — a munkabérek szabályozásán keresztül — ők is a föld urai és kevés biztatásra volt szükségük a hatalmuk forrását adó nemesfém forgalmazóktól, hogy a kormány ellen gyűlölködjenek, mely az új mérték szerinti gazdagságuk ellenére sem sok beleszolást adott nekik.(3) Legalábbis I. Károly idejéig, a kormány fő kötelességének tartotta, hogy megakadályozza a szegények és bizalommal lévők elnyomását,(4) és ebben nem fordított figyelmet az úgynevezett ipari szükségletekre.

A Görögországban valami 2.000 évvel korábban felemelkedő, hasonló osztály is észrevette, hogy az új helyzet és az ország ura.  A földet magát nem birtokolta, de ez nem számított, mert a napi béreken keresztül kézben tartotta a munkaerőt.  Emellett, bizonyos hangok azt súgták neki, az új rendben tulajdonképpen a föld is csupán eszköz, ami a gyárosnak és rabszolgáinak szükséges élelmiszert termeli, vagy az ipari nyersanyagot adja.  Mint ahogy gyáraik és rabszolgáik is pusztán befektetések, mik szövetet (Megarában) vagy cserépedényt (Korinthoszban) termelnek, amit a hajók a világ sarkaiba szállítanak.  A pénzteremtő földi királyságában ez az osztály is ugyanúgy felbecsülhető volt érmekben, mint a gölöncsér, a szövő vagy a fegyverkovács.  A pénzbeni adóztatás művészete által a földet birtokló nemes is ugyanúgy kézben tartható volt, mint a kézműiparos.  Csupán azt kellett elérniük, hogy olyan kormányzási rendszert vezethessenek be, amiben a természetes uralkodónak nincs nagyobb hatalma mint nekik.

Megara, Korinthosz, Athén trapezitae által vezetett, érdemes iparosai magukban kétségtelenül megvetették Hellasz természetes urait, azt gondolván róluk :  kik ezek ?  Százszorosan is megvehetnénk őket, minden finom modorukkal és öltözetükkel együtt.

Készen állt tehát a helyzet az uralomra finanszírozott zsarnok elérkezéséhez és a régi életrend lerombolásához, mely csíráiban még mindig elegendő erőt hordozott ellenségei kigyomlálására.  Ezt jól bizonyította Lükurgosz pénzügyi és társadalmi átalakítása.  Haragra és irigységre lehetett szítani a méltatlanná vált nemesség ellen gyűlölködő iparosokat és vállalkozókat, így a zsarnok pusztító munkája nem sok ellenállásba ütközött.

„Hogy tönkre tegye a nemesek osztályát, a megarai Theagenes egyszerűen hagyta, hogy korlátozás nélkül levágják állataikat.  Kis-Ázsiától Szicíliáig, a zsarnokok gyakori eszköze volt a nemesek meggyilkolása vagy elűzése és vagyonuk szegények közötti szétosztása.(5)

Szükségtelen mondani, hogy a szegény hamarosan újra szegény lett.  „Mindig lesznek szegényeitek.” A szegény egyszerűen az, aki abban a meggyőződésben él, hogy uralkodói az élet létráján elfoglalt helyük által jelölt, komoly ügyekkel foglalkoznak, mint például a kormányzás.  A szó, szegény, természetesen már jóval az előtt is létezett, mielőtt az élet útjai mellett, az árnyékban álló ügyes bankár elrendezte volna, hogy a magánkibocsájtású csereegység száma legyen a gazdagság és szegénység mércéje.

A zsarnok volt tehát azon eszköz, ami által a nemzetközi pénzhatalom — az élet, a munkaerő és az emberi reménység uralásának útjában álló — minden ellenállást letört.  Bizonyos mértékben mindenki sorsa az agorában asztalánál ülő trapezitához fűződő kapcsolatán múlott.  És legyenek bár királyok, vagy államfők, semmi kétség, hogy életüket a Mezopotámiai irodaházaikból lopva figyelő árny alakok befolyásolták.  A kor természetéből adódóan, a zsarnok volt a legfőbb irányítandó eszköz, ki semmivel sem értett meg többet létének valódi lényegéből mint korunk forradalmi „vezetői.”    

Napjaink forradalmai is láthatóan abból a forrásból eredtek, mint az ókori zsarnokoké.  Különbség csak a kivitelezésben volt.  1870-ig az arany felértékelése volt az értékek nemzetközi meghatározója.  Második helyen állt az ezüst, aminek a vezető államok határozták meg viszonyítási arányát, ami még mindig alig tért el a 2.000 évvel korábban Cézár és tanácsadói által megállapított 1:12-es aránytól.(6) A múlt század hetvenes éveiben azonban a világ főbb államaiban elválasztották az ezüstöt a pénztől.(7) Így az arany vált az egyedüli értékmeghatározóvá, az ezüstből pedig egyszerű árucikk lett.

Bőséges bizonyíték van a nemzetközi bankárokként ismert személyek utóbbi 300 év forradalmaiban viselt felbujtó szerepéről.  Guy Carr szerint (8) úgynevezett Angol Polgári Forradalom teljes mértékben a nemzetközi nemesfémforgalmazók munkája volt, akik akkoriban láthatóan Amszterdamban székeltek.  Még akkor is, ha az I. Erzsébetnek nyújtott ezüst kölcsön(9) — az érmék felújítására — Antwerpenből érkezett, a híres Sicile(10) (később lord Burghley) közreműködésével.

A forradalom tényezőiként tűnnek fel a Commonwealth rejtett zsidói is,(11) akik I. Károly idején már bizonyára nagy számban éltek Angliában és az Amszterdami nemesfémforgalmazók tudatos, vagy tudtukon kívüli ügynökei(12) lehettek.  A „figyelemre méltó személyiség,” Manesseh Ben Israel tűnik az események fő szervezőjének.  Láthatóan ő kezdeményezte Cromwell pénzelését,(13) ami lehetővé tette, hogy a forradalmár a legjobb fegyvereket szerezze be.  Minden hódító számára ez a legszükségesebb.

A spanyol és portugál marránók 1593-as megérkezése(14) és a hollandok következésképpeni igába fogása és az azt követő „virágzás” hatással volt Angliára.  Az „új hollandok” gazdasági hatalmának növekedése feléjük irányította a főként Dél-Amerika nyomorult őslakosaitól kicsikart nemesfém áradat nagy részét.  A Japánból, Kínából és Indiából származó aranyról nem is beszélve.(15)  Minthogy ők tartották kezükben a nemesfémek nemzetközi forgalmazását, a Spanyolországba és Portugáliába érkező arany és ezüst azonnal hozzájuk áramlott az adósságok kiegyenlítésére.  A spanyolok európai különösen olaszországi háborúi sok tartozást halmoztak fel.(16)

Nyugat-Európa nemesfém feleslege kétségtelenül a Velencéből és Genovából kinövő banktevékenység terebélyesítő tényezője lehetett, amint Amszterdam és London felé haladt(17) és a királyok ellen fordult — amint azt I. Károly bukásának története is mutatja.

Nyugat-Európa politikai képe nagyrészt az áremelkedésből adódó változás jellegét tükrözte.  Az áremelkedést részben az óriási nemesfém áradat, részben pedig a banktevékenység (magán elvontpénz-teremtés) bővülése okozta.  A királyok sok esetben a kor által felvetett, haszonleső tanácsadók kezében voltak és nem tudták beosztani bevételeiket, mert nem értették a aranyművesek ügyködéseinek valódi természetét.  Nem tudták miként vessenek véget e tevékenységnek, vagy ha jóváhagyták, miként adóztassák.

London város(18) önelégült polgárainak I. Károllyal szembeni, barátságtalan ellenállása valószínűleg szintén az amszterdami nemesfémforgalmazókhoz vezethető vissza.  E polgárok legtöbbje ekkorra már javában az aranyművestől függött pénze tekintetében.  Az aranyművesek viszont kétségtelenül az amszterdami forgalmazók elkötelezettjei voltak ha néha (sürgősen) aranyra volt szükségük, mert esetleg elterjedt, hogy pénzként forgalomban lévő nyugtáik java részt hamisak és hazugságon kívül semmi sem áll mögöttük.

A pénzhatalom politikája mindenek felett a királyi hatalom gyengítését célozta, mert a létrehozhatónak látott angliai bankmonopólium nem működhetett volna zavartalanul, ha olyan király ül a trónon mint I. Károly, aki őszintén az Úr felkentjének tekintette magát.  Az olyan király nem volt a bankárok kedvére való, aki tudatában volt hatalma forrásának, még ha nem is igazán kiképezve arra vonatkozólag, és ismerte a pénzelőállítás és kibocsájtás valódi jelentőségét.  A Thomas Gresham tanácsára, VIII. Henry által 1539-ben megszüntetett(19) Királyi Pénzváltó Hivatal visszaállítása sem volt túlzottan a pénzemberek kedvére.  De az sem, hogy lefoglalta a Tower-ben őrzött 130.000 fontot, amit állítólagosan londoni kalmárok helyeztek letétbe, Spanyolországból útban Dunkirk felé, ami abban az időben spanyol birtok volt.  A Királyi Pénzváltó Hivatal visszaállítása jelentős bevételi lehetőségtől ütötte el az aranyműveseket és gazdáikat, a nemesfémforgalmazókat.  Az átváltási díj elvesztése mellett, így arra sem volt lehetőségük, hogy megizzasszák, vagy kivitelre visszatartsák a kezükbe kerülő, teljes súlyú érméket.(20)

„A bank veszélyes helyzete a királyságban.”(21)

Pepys ezen szavai jól érzékeltetik bizonyos körök korabeli szemléletét.  I. Károly nem volt éppen a leghatékonyabb ellenálló a banktevékenységgel szemben, mindazonáltal mégis útban volt.  Bár a rája adott orvosság, Cromwell, talán még bosszantóbbnak bizonyult.  Nagyon kevés adat maradt fenn Cromwell ”Közbizalom Váltójáról,” ami valódi pénz volt, önmagában értéktelen, állami kibocsájtású és átválthatatlan.  E fordulat bizonyára némi aggodalmat keltett az aranyművesekben és társaiban, hogy vajon helyesen cselekedtek-e amikor a király ellenségeit támogatták.  Nem sokkal II. Károly 1660-as trónra ültetése után, e váltókat, a függetlenség kulcsait, kivonták a forgalomból.(22) Ebből azt szűrhetjük le, hogy a fiúnak még kevesebb ismerete volt a pénzről mint apjának.(23)

Visszatérvén Cromwellhez és történetünk tárgyához, amikor bizonyossá vált, hogy megfelelő a zsarnoki hatalomra, Manasseh Ben Israel rendelkezésére bocsájtotta a tehetséges Fernandez Carvajalt, hogy átszervezze seregét, ami mint “Modell Hadsereg” vált ismertté.  Ezután, a portugál követ, bizonyos De Souza, irányítása alatt kiképzett forradalmárok özönlöttek Angliába.  A forradalmárok De Souza diplomáciai vedelem alatt álló házában tartották összejöveteleiket.  A ma Kálvinként ismert személy volt az egyik ilyen felforgató, kinek apja egy tekintélyes francia püspök fiskálisaként szolgált.(24)

A forradalmi vezetők, vallási ellentétek szítása mellett, a garázda csőcseléket is felhasználták.  E gyakorlat már nagyon régóta ismert az effajta emberek előtt.  Guy Carr viszonylag nem régen írt e tárgykörrel kapcsolatban :

„Az Oliver Cromwellt forradalmi összeesküvésben való részvétel miatt elítélő bizonyítékot Lord Alfred Douglas kerítette elő.  Lord Douglas a North British Publishing Company által kiadott, Plain English című kritikai hetilap szerkesztője volt.  Az 1921. szeptember 3-i szám egyik cikkében közre adja, hogy ő és barátja, az amszterdami Van Valckert úr, birtokába jutott a muljeimi zsinagóga jegyzőkönyvei egyik hiányzó kötetének, ami napóleoni háborúk során eltűnt.  A kötet a zsinagóga vezetői által írt és kapott levelek feljegyzéseit tartalmazza.

Német nyelven íródtak, és 1647. június 16-án ezeket jegyezték fel : »O.C.-től Ebenezer Prattnak.

Pénzbeni segítség ellenében támogatni fogja a ... bebocsájtást Angliába.  Ez azonban lehetetlen amíg Károly él.  Tárgyalás nélkül nem lehet kivégezni Károlyt, viszont nincs hozzá megfelelő alap.  Azt ajánlja, hogy merényletet kövessenek el Károly ellen, de semmiféle közösséget sem vállal gyilkos kerítésében, bár hajlandó segíteni szökésében.«

A jegyzőkönyv mutatja, hogy erre az értesítésre Ebenezer Pratt 1647. július 12-én válasz levelet írt Oliver Cromwellhez :

»Amint Károly elmozdíttatott és ... bebocsájtatott, lesz anyagi támogatás.(25)  A merénylet túl veszélyes.  Lehetőséget kell adni Károlynak a szökésre.  Újra elfogatása azután majd lehetővé teszi a tárgyalást és kivégzést.  A támogatás bőkezű lesz, de a tárgyalás kezdetéig felesleges a részletekről beszélni

Ugyanezen év november 12-én Károly lehetőséget kapott a szökésre.  Természetesen elfogták.  Hollis és Ludlow, a történelem ezen fejezetének szaktekintélyei, mindketten Cromwell cselének tartják a menekülést.  Károly elfogása után gyorsan peregtek az események.  Cromwell, királyhoz hű tagokkal szembeni tisztogatást hajtatott végre a parlamentben.  A többség azonban még a tisztogatás után is elfogadta — a ház 1648. december 6-i éjszakába nyúló ülésén — »hogy a király által tett engedmények elegendőek a megállapodáshoz.«

Ilyen egyezmény elütötte volna Cromwellt a nemzetközi pénzbárók által, Pratton keresztül ígért vérdíjtól.  Cromwell tehát újra lecsapott.  Parancsot adott Pryde ezredesnek, hogy tisztítsa meg a parlamentet a királlyal való egyezmény mellett szavazóktól.  Ez, mint »Pryde Tisztogatása« került a történelemkönyvekbe.  Amikor elült a por, ötven tag maradt.  Őket Rump (töredék) parlamentként jegyezték fel és teljhatalmat bitoroltak. ... 1649. január 30-án, Londonban nyilvánosan lefejezték Károlyt.  ... Oliver Cromwell átvehette a vérdíjat — csakúgy mint Júdás.”(26)

A történelem ugyanezen, nemiképp homályos lapjával kapcsolatban, Andreades professzor Az Angol Nemzeti Bank Története című könyvében rámutatott, hogy Cromwell legismertebb történészei is kevés figyelmet fordítottak zsidókhoz fűződő kapcsolatára, és angliai visszatérésükre.  Carlyle és Morley, nem több mint egy oldalt szentelt e nagyon ellentmondásos eseménynek.  A olvasónak az a benyomása, hogy több mindent lehetett volna írni a kérdésről.  Andreades megállapítja :  „Bizonyos, hogy amint I. Károly halott volt, a zsidók megkísérelték az angliai visszatérést.(27)

Benjamin Franklin következő kijelentése sokat elmond az Amerikai forradalom hátteréről :

„Körül-belül ebben az időben (az 1763-as Párizsi Egyezménykor) Benjamin Franklin Angliába látogatott.  Ottléte alatt, megkérdezték tőle, minek tulajdonítja a gyarmatok virágzó állapotát. Válasza ez volt :  »Ez egyszerűen azért van, mert a gyarmatokon mi bocsájtjuk ki pénzünket.  Gyarmati szelvény (Colonial Scrip) a neve, és mi hozzuk forgalomba, a kereskedelem és az ipar szükségleteinek megfelelő mennyiségben.«” (Lásd, Senate Document No. 23, Page 98, by Robert L. Owen, (28) az Egyesült Államok Szenátusa Banktevékenységi és Fizetőeszköz Bizottságának egykori elnöke)

Robert Owen így folytatja :  „Nem telt bele sok idő, mire ez az értesülés a Rothschild bankba jutott, ahol látták, itt áll egy kihasználásra megérett nemzet, ami példát állít, hogy a bankárok közreműködése nélkül is ki tudja bocsájtani pénzét.  A Rothschild bank előterjesztetett egy javaslatot az angol parlamentben, ami előírta, hogy egy gyarmat sem bocsájthat ki pénzt.  Az angol pénzt kellett használniuk.  Következesképpen a gyarmatok kénytelenek voltak eldobni szelvényeiket és az Angol Nemzeti Bank (az amszterdami nemesfémforgalmazók) adósaivá tenni magukat, hogy pénzhez juthassanak.  Történelmükben először, pénzük adósságra alapozódott.

Benjamin Franklin megállapította, hogy a gyarmatok utcái egy éven belül megteltek munkanélküliekkel, mert amikor Anglia becserélte pénzüket, csak fele annyit adott a Rothschildoktól kölcsönzött pénzből, mint amennyiük azelőtt volt.  Más szavakkal, a forgalomban lévő közvetítő eszköz 50%-al csökkent és mindenki munkanélkülivé vált.

Franklin tovább ment és elmondta, ez volt a forradalom eredeti oka.  Az ő szavaival :  »A gyarmatok szívesen viselték volna azt a kis adót a teán és más árukon, ha Anglia nem vette volna el pénzüket, ami munkanélküliséget és elégedetlenséget teremtett.«”

Az úgynevezett francia forradalom eredetéről sokkal kevesebb adat maradt fenn mint a 120 évvel későbbi, orosznak nevezett forradaloméról.  A felbujtó tényező azonban nyilvánvaló.  Némi fényt derít a kérdésre Nesta Webster A Francia Forradalom, Walter Scott Napóleon Élete és McNair Wilson Isten és az Aranyműves című írása.  Bizonyos útmutatást ad XV. Lajos az állami adószedő, Pâris testvérekhez fűződő — különösen Madame du Pompadouron keresztüli — kapcsolatának tanulmányozása.  Madame du Pompadour korábbi neve Poisson volt és valószínűleg Pâris Duverney volt az apja.  Jacques Necker, a pénzhatalom korabeli ügynökének írásait is érdemes elolvasni.  Neckert nevezte Mirabeau az éhség hátán érkező hősnek.  A Necker ellen küzdő Jacques Turgot — XVI. Lajos első pénzügyminisztere — így összegezte a helyzetet XVI. Lajoshoz írt, 1774-es levelében :

„Mindaddig, míg az államháztartás — kormány szolgáltatások ellátására — a régi félmegoldások függvénye, Felséged vég nélkül a pénzemberek jóindulatára szorul, kik cseleikkel mindig képesek lesznek meghiúsítani az átalakításokat.  Lehetetlen lesz az adófizetők terheinek, kormányzási változtatások vagy rendeletek általi, csökkentése.  És a kormány soha nem érezheti magát biztonságban, mert nem tud közszeretetet nyerni és mindig a tömegek elégedetlensége az az eszköz, amit fondorlatos és hűtelen személyek zavargások keltésére felhasználnak.” A teljes levél

Világos, hogy Turgot miniszter őszinte és tisztességes ember volt, isten igaz szolgálója.  A tény, hogy csak a többnyire Franciaországon kívül élő nemzetközi bankárok hosszas fondorlatoskodása után lett leváltva,(29) azt bizonyítja, ura is született kötelességének — a nép szeretetének, irányításának és védelmének — ellátását kereste.  De, sem az úr, sem a szolga nem volt tisztában a felszín alatti áramlatok erősségével.  És félő hogy „az állam én vagyok” (l'état c'est moi) valódi jelentésével sem.  Ez lényegében annyit tesz :  Én (a király) vagyok az élet kútfője.  Én vagyok az a eszköz, melyen keresztül a Mindenható Isten közétek oltja pénzeteket, ami egyként összekapcsol benneteket.  Én és senki más.  Sem sáfáraim sem hűséges vagy hűtelen szolgálóim...

E sáfárok voltak a Turgot által említett fondorlatos személyek — a nemzetközi bankárok.  Ezek az emberek a trón mellett álltak és gyökerénél ragadták meg az isteni hatalmat, ami az állam én vagyok mögötti erő volt.  Kezükben tartották a pénz értékét és következésképpen a nemzetközi árszintet.  Saját céljaik érdekében, alattomos mesterkedéseikkel zavarták össze a nemzeteket.

Az orosz forradalom indító tényezője közismert és könyvek százaiban részletezték.  Az orosz forradalom pénzelésére vonatkozó, egyik fontosabb forrás, Arsene de Goulévitch Cárizmus és Forradalom című könyve.  Goulévitch a cár hadseregének tisztje volt és később ő alapította az Elnyomott Népek Szervezetét.

A francia titkos szolgálattól származó értesülés szerint, 1917 előtt Jacob Schiff volt a nemzetközi forradalmi mozgalom egyik fő pénzelője.  Feljegyezték, hogy Schiff 12 millió dollárt adott a forradalmároknak a 14-es háborút megelőző években.  E tényt, a francia titkos szolgálaton kívül, más források is megerősítették és részletezték.

A forradalom és előkeszületeinek pénzalapja nem az újgazdag osztálytól eredt, ami a részvénybankok megelőző ötven év alatti tevékenységéből nőtt ki — mint Savva Morozov vagy Tereschenkó, a szocialista cukor mágnás.  A nagy állam szétzüllesztéséhez szükséges óriási összegek láthatóan bizonyos brit és amerikai körökből érkeztek, melyek már hosszú idő óta támogatták az orosz forradalmi ügyet.  Életem című könyvében Trockíj nagy összegű kölcsönről beszél, amit egy, az angliai liberális pártba tartozó, pénzkölcsönző adott 1907-ben.  E „brit” pénzkölcsönző láthatóan nem volt egyedül az oroszországi forradalom pénzelésében.

Miután a Kuhn, Loeb és Társai vezetője lett, Jacob Schiff nyíltan ellenséggel viseltetett Oroszországgal szemben.  Cyrus Adler Jacob Schiff Élete és Levelei című összeállítása több helyen utal cár ellenes tevékenységére.

Jacob Schiff tevékenységét bizonyítja a Journal American 1949. február 3-i száma is.  New York városában ekkoriban „sikk” volt a forradalom-barát tevékenység.(30) „Jacob Schiff unokája John Schiff, ma úgy becsüli, az öreg valami 20 millió dollárt ölt a bolsevizmus oroszországi győzelmébe.”(31) Goulevitch szerint, (231.o.) a nemzetközi bankárok(32) között másokról is ismert volt, hogy kapcsolatban álltak forradalmi tevékenységek támogatásával.  A főkönyvi-jóváírás-pénz angol-szász világbeli használatának óriási kibővüléséből hasznot húzó, roppant gazdag, de különben jelentőségtelen emberek által a világ államaiban véghezvitt rombolás a legelrettentőbb példa arra képtelenségre, hogy magán és következésképpen felelőtlen személyek gyakorolják azon hatalmat, ami egyedül az isteneké lehetne :  az emberek közötti csereegység megteremtésének és forgalomba hozatalának hatalmát.

A Kerenszkíj kormány bukása előtt hat héttel, egyik beszédében Lenin őszinteségének lehetőségét feltételező és fontos megállapítást tett, még ha más kérdésekben láthatóan tévúton járt is.  Kijelentése jól mutatja, hogy tisztában volt a őt és az általa képviselt ügyet felszínre vető állapotok mélyen rejlő okaival.  A Krimi-háború győzteseinek tett engedmények alapján létrejött részvénybankok következményeiként kialakult monopóliumok államosításának indítványozása mellet, mindenek előtt javasolta a banktevékenység teljes államosítását.  Saját szavaival :  „Minden bankot egyetlen egybe kell összevonni és az államnak kell ellenőriznie működését.  Ez a bankok államosítása.

A bankok szabályozásáról beszélni annyit tesz, hogy az illető vagy teljesen tudatlan e kérdésben, vagy pedig nagy szavakkal akarja bolondítani a népet.  A banktevékenység kézben tartása nélkül lehetetlen ellenőrizni a kenyér kiszállítását, vagy az egész árutermelést és forgalmazást.” (Lenin Művei, XIV, 2. rész, 182-183.o.) (33)

Természetesen amikor hat héttel később fegyveres banditái segítségével Lenin megszerezte a hatalmat, csekélység volt nyomdagépeket üzembe állítani, hogy Oroszország jelentősebb városaiban papír rubelek milliárdjait ömlesszék.  Valami 15 ezer munkás foglalkozott Moszkvában, Leningrádban, Penzában, Permben, Doni Rosztovban pénzelőállítással.  A pénzjegyek nyomása annyira leegyszerűsödött, hogy a hamisítás könnyűvé vált.

Ugyanakkor lefoglaltak minden páncél kazettát, befagyasztottak minden betétet és bezártak minden bankot.  Tehát nem bővülhetett a bankokon kívüli pénzforgalom, aminek nagy része arany lett volna.  A bolsevik nyomdagépek papír rubeljein kívül nem került új pénz forgalomba.  Így azonnal ama főkönyvi-jóváírás-pénz helyére léptek, mi által a bankok korábban kezükben tartották a kereskedelmet.

Egy-két évig még a cári rubeleket nyomták, mintha az lett volna a szándékuk, hogy az emberekben a cár visszatérésének reményét keltsék.  Később, rövid ideig a Kerenszkíj rubelek voltak forgalomban, mintha csak a teljes beletörődésre akarták volna felkészíteni a népet.  Végül bolsevik rubeleket bocsájtottak ki, ami tudatta néppel, hogy valóban minden elveszett.  Az elpusztított király pénzének további használata nem volt új gyakorlat.  Krőzus sigloi érméit is sokáig verették még a pénzhatalom ellen lázadó király halála után.  Az orosz forradalom nyomdagép pénze kormánykiadások és (a tiltottá vált) arany ellenében került forgalomba.  Bizonyos, hogy legalább annyi hamisítvány is közkézen forgott, amit szintén aranyra cseréltek.

Ezek a határozott lépések valószínűleg aggodalmat keltettek a forradalom külföldi kiadásait továbbra is pénzelő bankárokban.  De, minthogy Lenin körül hemzsegtek ügynökeik, joggal gondolhatták, kisebb zökkenőkkel újra csak ők kerülnek ki győztesen.  Főleg, hogy a rubeleket oly könnyű volt hamisítani.  Az úgynevezett Új Gazdasági Politika időszaka alatt meg is valósult tervük.

A moszkvai Állami Kiadó múzeumában a következő magasztalás található a nyomdagépről, a forradalom egyik fegyveréről : 

„A Szovjet Köztársaság papírpénze a legdöntőbb időszakban támogatta a fiatal rendet, amikor nem volt lehetőség adók kivetésére, amiből a polgárháború kiadásait fedezhettük volna.  Éljen a mi nyomdagépünk! Igaz, napjai már meg vannak számlálva, de feladatának java részét már amúgy is teljesítette.  Korunk ágyúi, puskái és géppuskái mellett, a proletár forradalom múzeumában díszhelyet fogunk adni a nyomdagépnek, a pénzügyi népbiztos gépfegyverének, ami tüzet okadott a burzsoá rendszer hátába és e rendszer pénzügyi törvényeit használta fel elpusztítására.”(34)

Jellemző, hogy maga a „zsarnok”, Vlagyimir Iljics, szinte semmit sem ért el maga, vagy az orosz nép számára, vagy a világ forradalom számára, amiben látszólag őszintén hitt.  Ha valóban tőle eredtek a bankokra vonatkozó fenti megjegyzések, akkor bizonyára megfáradt, kiábrándult emberként halt meg.  Az orosz néptől 1917 és 1922 között kicsikart — a világ pénzügyeinek ellenőrzését szolgáló — arany láthatóan majdnem teljes egészében visszatalált a forradalmárok „jótevőihez” Schiff (Kuhn, Loeb) és más urakhoz.  1924-re bizonyára világossá vált Lenin előtt, hogy csupán egy őt felhasználó erő eszköze volt.

„Bakhmetiev úr, az Orosz Birodalom egykori amerikai követe, elmondta, hogy a bolsevikok 1918 és 1922 között 600 millió rubel aranyat utaltak át a Kuhn, Loeb és Társai bankházba.”(35)

Ez nagyon szép hasznot jelent a 20 millió dolláros befektetés után, amit a jótékonykodó Schiff tett.  (Valójában csak vásárláshoz nyújtott hitel lehetett.)

Ez az arany mennyiség olyan óriási, fordított, elvontpénz-piramis alapjául szolgálhatott, aminek végösszege az arany amerikai árának több mint harmincszorosával volt egyenlő.




1. Heichelheim :  An Ancient Economic History, I.k. 290.o.

2. Encyclopedia of World History, 48.o.  Boston, 1940

3. Andreades :  History of the Bank of England, 22.o.

4. Ashley :  Economic Organizations of England, 96.o.

5. Heichelheim :  An Ancient Economic History, 290.o.

6. Mar :  History of the Precious Metals, 81.o.

7. Mar :  Money and Civilization

8. Carr :  Pawns in the Game, 19-21.o.

9. Ravenscroft :  The House of Cecil, 61.o.

10. Illustrated London News, 1911. november 11. 762.o.

11. Wolf :  The Resettlement of the Jews in England

12. Andreades :  History of the Bank of England, 28.o.

13. Guizot :  Histoire de la République d'Angleterre, 154-155.o.

14. Dimont :  Jews, God, and History, 291.o.

15. Quang Chang Ling levelei szerint (1878) :  „1498 volt az az év, amikor a portugálok körül hajózták a (Jóreménység) fokot.  1510-ben, Albuquerque vezetése alatt, áruló módon elfoglalták a kelet-indiai Goa városát és helyőrséget hagyván, elhajóztak Malacca felé, amit még 1508-ban láttak és megkívántak.... Malaccaban olyan óriási zsákmányt raboltak, hogy csupán a quinto, a királyi ötöd, 200.000 arany cruzédót tett ki.  Ez 5 millió dollárral lenne egyenlő...

Nekünk saját elgondolásunk van a jelen gazdagságának forrásait illetően.  Mi azt részben az amerikai fajok kalóz meghódításából, rabszolgává tételéből és gyilkos kirablásából szerzett gyarapodásnak tudjuk be, és főként a Kelettel folytatott, hasznot hozó kereskedelemnek.  Ezen kereskedelem megnyitásától a portugálok 1640-es, Japánból való kiűzetéséig és a hindusztáni brit terület szerzésekig, csupán három európai nemzetetek ezer millió dollárnyi aranyat és ezüstöt vitt el Ázsiából.  Két harmaddal többet mint amennyit ugyanezen időszak alatt Amerikából szereztek.  Egyedül Malaccából 25 milliót vittek e1.  Japánból 400 milliót.  Indiából és Kínából még nagyobb összeget (arany és ezüst érmékben, vagy rudakban)...”

16. Érdemes elolvasni Del Mar, History of Civilization című könyvének spanyol háborúkkal foglalkozó részeit.

17. Andreades :  History of the Bank of England, 14-32.o.

18. Andreades :  History of the Bank of England, 19-20.o.

19. Andreades :  History of the Bank of England, 22.o.

20. Mar :  History of Monetary Crimes, 7-44.o.

21. Pepys :  Diary and Correspondence.

22. Anderson :  An Historical and Chronological Deduction of the Origin of Commerce, II.k.

23. II. Károly teljesen a bankárok és az aranyművesek kezében volt.  Ezt jól mutatja MacPhearson Annals of Commerce című munkájának egy részlete (428.o.) :  „Károly pénzszűkösségét látván, a bankárok arcátlanul 10% kamatot szedtek tőle.  A király váltói, rendelései, folyószámlái és adósságai után 20, néha 30 százalékot is kaptak, ami a kormány nagy szégyene volt.  Az ilyen nagy nyereség arra ösztönözte az aranyműveseket, hogy mindinkább a király kölcsönzőivé váljanak és előre lekössenek minden esetleges bevételt, vagy zálogba vegyék a parlament várható kiutalásait.  Egymással versenyeztek a kiutalási váltók, rendelések és folyószámlák megvásárlásáért és felvételéért.  Tehát, lényegében minden bevétel az ő kezükön ment keresztül.

24. Durant :  The Reformation, 459.o.

25. Frederick Harrison írta Oliver Cromwell életrajzában :  „Nemes volt a Protector fáradozása, hogy türelmének bélyegét nyomja kora türelmetlenségére.... Hatásosan megvédte a quaker-öket, három évszázados kiűzetés után bebocsájtotta a zsidókat és kielégítette Mazarint, hogy amennyire merte, minden védelmet megadott a katolikusoknak.

26. Carr :  Pawns in the Game, 19-21.o.

27. Andreades :  History of the Bank of England, 28.o.

28. Owen szenátor a Szövetségi Tartalékrendszert (központi bank) létrehozó törvényjavaslat írója és előterjesztője volt.  Gertrude Coogan könyvéhez írt előszava azt mutatja, hogy keservesen megbánta tettét.  A törvényt elfogadó Wilson elnök későbbi kijelentése — „A legboldogtalanabb ember vagyok.  Akaratomon kívül tönkretettem országomat” — azt mutatja, hogy Owen nem volt egyedül megbánásában.  A Szövetségi Tartalékrendszer, az Angol Nemzeti Bankhoz hasonlóan, látszólag állami intézmény, de valójában nem több mint eszköz, ami által a nemzetközi bankárok igába fogták a amerikai nép erőnyeit.  Kezdettől fogva magán tulajdonú intézmény.

29. Marie-Antoinette közbenjárása eszközölte ki elbocsájtását, ki nem kedvelte Turgot-t és így készséges eszköznek mutatkozott.

30. Bár elég nehéz megérteni, hogy mi az, ami ellen e gyakorta sokszoros milliomos népréteg 1949-re még lázadni tudott.

31. A Cárizmus és Forradalom 224. oldalán :  „1917 tavaszán Schiff nyíltan büszkélkedett vele, hogy jelentős szerepe volt a cár megdöntésében.”

32. Carroll Quigley szerint, a nemzetközi bankárok „jelentősen eltérnek a közönséges bankároktól :  (1) nemzetköziek; (2) közel állnak a kormányokhoz és kifejezetten az államadóssággal foglalkoznak; (3) majdnem kizárólag kötvényekben vannak érdekeltségeik és csak nagyon ritkán termékekben; (4) ebből eredően, a pénzszűkülés megszállott hívei; (5) legalább ennyire vonzódnak a titkossághoz és a politikai életre tett pénzügyi befolyáshoz is.  Ezeket a bankárokat nevezték el nemzetközi bankároknak.  Angliában mint »kalmár bankárok,« Franciaországban mint »magán bankárok,« az Egyesült Államokban mint »beruházási bankárok« ismertek.  Minden országban folytatnak bank- és átváltásitevékenységet, de mindig élesen meg lehet különböztetni őket a nyilvánvaló bank fajtáktól, mint például a takarék, vagy kereskedelmi bank.

33. Arnold :  Banks, Credit, and Money in Soviet Russia, 57.o.  Lásd még Lenin cikkét a Pravda 1917. május 29. 30.-i számában, A fenyegető katasztrófa és határtalan ígéretek címmel.

Ugyanilyen fontosságú és nyelvezetében megdöbbentően hasonló, Lionel Rothschild megjegyzése, ahogy azt Lord Beaconsfield (Benjamin D'Israeli) idézte 1844-ben :  „Lehet-e bármi is képtelenebb, minthogy egy nemzet egy egyénhez forduljon hitele fenntartásáért és ezzel állami léte és a nép jóléte fenntartásáért;...

34. Arnold :  Banks, Credit, and Money in Soviet Russia, 96-97.o.  Papir Pénz a Proletár Diktatúra Korában, 4.o., Moszkva, 1920

35. Goulévitch :  Czarism and Revolution, 225.o.