David Astle
The Babylonian Woe

II. FEJEZET
TEMPLOM ÉS AZ IRODAHÁZ

Az ember korábbi, anatóliai és közel-keleti tartózkodásának elhalványult emlékeiben megkövült ősi hatalmak, viszályok, harcok, békekötések bizonytalan árnyaiból emelkedett fel az az erő, amit Klasszikus Görögországként ismerünk.  Elmondhatjuk róla, hogy alapjában véve az isten uralta várost és az indo-európai harcos nemzetek állattartó emberét kormányzó politikai szerkezet újraélesztett erőnyeinek egyesítéséből nőtt ki.

A feléledést jórészt az ezüst beszerezhetőségének és a forgalomban lévő pénz mennyiségének következésképpeni növekedése indította el.  Mindez a keményített vasszerszámok használatának és a bányászat ebből eredő bővülésének volt köszönhető.  A pénz jeleit most már meghatározott súlyú és finomságú ezüstdarabokra jegyezhették.

Az új bányászati módszerek által előidézett nemesfémáradat — és a pénzteremtő, avagy teljhatalmi központ azt követő, istentől és templomtól való eltávolodása — képessé tette a titokzatos apiru,(1) kitermelést kétségtelenül kézben tartó — és ezen a fokon egyes árnyékba szorult városok papjaival szövetkező, városok közötti kereskedelmet bonyolító, de láthatóan egyik városhoz sem tartozó —, összeesküvő csoportjait, hogy titkos hatalmuk kútfőjeként felállítsanak egy nemzetek feletti istent, az ördög irodaházának istenét.  Ez, minden más istent lenéző isten lesz majd, ki nem bálványokban él, mindenhol és mindenek felett létezik, láthatatlan de mégis mindent átható.

Ha ilyen titkostársaság vagy szövetség istene ellenőrizné az ezüst nemzetközi forgalmát, az minden más istent semmibe vehetne, mert ha a pénz értékét az ő ezüstjének nemzetközi átváltási értékére alapozzák, akkor a régi korok királyságainak minden jóléte attól függ, hogy ő és ministránsai az ezüst bőségét vagy hiányát rendelik-e el.  Ha nincs ezüst, nincs pénz és mindenki nyomorog.

Azt is feltételezhetjük, hogy a templom hatalmának hanyatlásával, később azon múlott a jólét és minden más, hogy e városok és királyságok uralkodói hajlandóak voltak-e szemet hunyni a „főkönyvi jóváíráspénz” használata fölött.  Nemzetközi pénzváltók bizonyosan szorgalmazták e gyakorlat bevezetését, mert ez megkönnyítette a egymás közötti cseréket.  Ez az eljárás teljességgel a templom pénzteremtő hatalmán kívül állna, még akkor is, ha alattomosan ahhoz tapadna, ezzel is erősítvén önmagát és mindenható istenét.

A babiloni Hamurábihoz hasonló uralkodók könyörtelen és zord rendeletei — bár talán hatásosak lehettek Babilonban — nem segíthettek minden olyan városon vagy államon, ahová a pénzváltók elvitték mesterségüket.  Különösen akkor, ha nem tartoztak a babiloni uralom alá.  Ki tudja mennyire játszott szerepet Úr elfoglalásában Hamurábi azon eltökéltsége, hogy gyökerestül kiirtsa ezen, királyi hatalom elleni szervezkedést, amit az ősi város hitevesztett papjai láthatóan eltűrtek, ha nem éppen támogattak.  Woolley, Úr III. Házának királysírjairól szóló leírása világosan mutatja, hogy olyan emberek álltak a trón és következésképpen Isten közelében, akik titokban megvetették az istenkirályt és az emberek iránta érzett teljes odaadását :

„Amikor kiástuk a földet, azt találtuk, hogy valaki kis rést vágott minden sírkamra ajtótorlaszának felső részébe.  Épp csak akkorát, hogy egy ember keresztülmászhasson.  A kivert téglák ott hevertek az ajtó előtt, a betemetéshez odahordott tiszta földdel betakarva.  A sírokat, nyilvánvalóan közvetlenül a betemetés előtt, kirabolták.  Senki sem mert volna ilyet tenni amikor a sírgödör még nyitva állt.  De, ha ilyen szentségtörést is követtek volna el, nem hagyták volna a téglákat a földön szétszórva és a rést befalazatlan. A rablók azt a pillanatot választották, amikor a sérthetetlen föld azonnal eltakarta bűntettük nyomait, így megengedhették maguknak, hogy hanyagok legyenek.”(2)

A temetkezés színhelyének Woolley általi leírása szerint, (72.o.) a király sírjához vezető lejáróban voltak azok holttestei, kik uruk túlvilági kíséretét választották sorsukul — rendezett sorban, ahogy meghalni lefeküdtek.  Jól szervezett összeesküvés nélkül lehetetlen lett volna véghezvinni ilyen gondosan időzített rablást.  Különösen az Udvar első hölgyei és tisztségviselői közül valók testei felett, kik legfinomabb arany és karmazsin ruháikba öltözve boldogan és önként ajánlották magukat istenkirályuk szolgálatára, örökké tartó mennyei útja során.  Hajlandóságukat bizonyítja a méregpohár, amit rég elporladt kezük még mindig szorongatott, amint a sír előtt utolsó, mérgezett álmukban feküdtek.

Világos, hogy a rablás csak haláluk beállta után történhetett, olyan méltóságok jóváhagyásával, kiket hidegen hagyott az odaadásnak ezen megnyilvánulása és nem bánták a szentségtörést.  Továbbá, az ilyen aranyat és ezüstöt csak azok merészelhették birtokolni,(3) akik egész életüket a köznép szeme elől rejtve élték le.  Nekik ez pénzt és hatalmat jelenthetett, mert gyorsan be tudták olvasztani és külföldre szállítani.

Feltehető, hogy Salamon híres temploma, babiloni szokáshoz hasonlóan, nemcsak mint kincstár működött, hanem mint bank is, és elfogadott pénzt letétbe (megőrzésre).  Paul Einzig professzor szerint azonban kevés adat maradt fenn arról, miként hatott a héber gazdasági életre és árszínvonalra a pénzverés bevezetését megelőző zsidó pénzrendszer.  Viszont felvilágosít, hogy a Salamon templomát díszítő arany, mint tartalék is szolgált.  Ezékiás Úr Templomának ajtóiról és oszlopairól fosztotta le az asszír királynak fizetendő 30 tálentum aranyat (kb. ie.700.). (Királyok könyve, II.18.16.)

A bankárság művészete azonban semmi esetre sem volt olyan fejlett mint Babilonban vagy Asszíriában.  Az izraelitákkal később kétségtelenül szövetségben álló apiruk között sok menekült(4) is volt, akik az ie. 2. évezredbeli, babiloni adósrabszolgaság elöl szöktek meg.  A kamat szedésére vonatkozó szigorú törvény és az 50. évi jubileum hatástalanná tehetett minden, monopólium elérésére tett erőfeszítést — feltéve, hogy volt aki a törvényt érvényesítse.

Láthatjuk tehát, hogy az Isten ugyanúgy uralkodott az ősi héber királyság szentélyében, mint Suméria sokkal kevésbe ismert városainak templomaiban, mik az utóbbi évekig alig voltak többek, mint buckák a sivatag homokjában.

A görög szentély is annak az erőnek köszönhette létét, ami Mezopotámia templomait felemelte.  Módosított változatban ugyan, de hasonlóképpen működvén, láthatóan abból az időből eredt, amikor Anatólia és Perzsia városainak — mint Çatalhöyük,(5) Hacilar, Dorak, Susán, stb.— szentélye volt az a hely, ahonnan az emberek lelni támaszukat kapták, és az a pont, ami köré az emberi gyarapodás gyűlt.  E szentélyek adtak erőt azon rejtelmeknek, amik az életben a nép imádatát a jóság felé vonzották.  Artemisz ephesusi Aphrodité korinthoszi, Athéné athéni temploma, kétségtelenül a vágyaiban egy férfi erejét felemésztő, anyaistennő ősi imádatnak köszönhette létét.  Ezen városokban, az istennőt képviselő papság ügyelt az egészséges fennmaradására.

A Suméria városállamait kormányzó istennő hagyományának időbeli kinyúlásai voltak a cappadociaihoz hasonló, viszonylag egész későig fennmaradt templomállamok.  Minden kétség nélkül állíthatjuk, hogy korábban Görögországban is létezett ilyen hatalom.  Feltehetőleg akkoriban, amikor a krétai kultúra az anyaországra is kiterjedt és a hatalom Knóssos termeiből és Minotaurus misztikus lakóhelyéről eredt.  E rendszer nem tért el különösebben az ókori kelet(6) királyainak istenuralmú vezetésétől, ami az emberek nyugodt és áldott életét irányította.

A görög iparosodás korai napjaiban minden városállam temploma hasonlóképpen működhetett mint régebben a Ziggurat Suméria nagy városaiban.  Az értékeket általánosan meghatározó, cseréket ellenőrző törvény, azaz a pénz, a templom főkönyvének bejegyzéseként jött létre, de, hogy a mindennapos használatban mi képviselte, azt nem nagyon tudni.  A szarvasmarhákban való cserék feltételezése nem fogadható el városi kultúrák népe esetében.  A szittya síkságokon vándorló, indoeurópai, állattartó népek is csak nagyobb üzletekben használhatták e rendszert.  A szó, barom, némely helyeken megmaradt a pénz jelölésére, de nincs több köze a szarvasmarhához, mint egyes nyelvek pénz szavának az ezüsthöz.

Bizonyos helyi törzsek, mint a dél-afrikai busmanok,(7) Melanézia és Mikronézia — Dél-Kína, Annam,(8) India, Ceylon harmadkori lakóinak életvitelét követő — bennszülöttei(9) régóta jól ismerték a pénz alaptörvényeit.  Náluk a pénz elvont egységét a hagyomány követelményei szerint elvágott, bizonyos kagylódarabok képviselték.  Az ilyen társadalmakban törvényként működő szokás szabta meg az értéket.

Tehát okkal elvárhatjuk, hogy a művelt indoeurópaiak és a tőlük származó görögök ismerték ezen alaptörvényeket, ha később meg is feledkeztek róluk.  A Cambridge Ancient History írja :

„Nagy kiterjedésű vándorlást vagy valamiféle kereskedelmet tételezhetünk fel, ha olyan országban elefántcsont gyöngyöket találunk, ahol ma nem élnek elefántok.”(10)

Az észak-franciaországi Solutre-rétegek elefántcsont gyöngyei kapcsán tett fenti megállapítás idejében még nem kerültek napvilágra a Sungir sírok, melyekben 23.000 éves vagy még régebbi mamutgyöngyöket találtak.(11)  Egyiptom régi királysága és Babilon városainak idején már kifinomult számvételi rendszernek kellett léteznie, minthogy két évenként összeírtak minden vagyont és birtokot(12) és ebből adódóan könyvet kellett vezetniük.  Az egyiptomi skarabeus(13) és a mezopotámiai pecsétek értékjelölő használatának feltételezését általában elutasítják, pedig az Egyiptomtól messze eső helyeken talált skarabeusok százai díszítő használatuktól nagyon távoli fontosságra utalnak.

A babiloni pénzhatalom ügynökei támogatták a görög ipari forradalmat hajtó pénzrendszer alapját adó érmék széleskörű elterjedése előtt már létező, templomközpontú rendszert.  Ez volt az a kormányforma, amit legjobban megértettek és mostanra már ősi tapasztalatból tudták miként tartsák kezükben, vagy ássák alá.  A titkos pénzteremtő hatalom mindig a kormányzás központja felé közeledik és amint szilárdan megveti lábát, közvetlenül a kincstár szívébe hatol.  Amint ez az Angol Nemzeti Bank 1694-es és az Egyesült Államok Szövetségi Tartalékrendszerének 1913-as megalapításakor is történt,(14) oly képpen volt a görög városállamok idején is.  Az életerős ókori nép között talán sunyibbak voltak, de egyazon célt követtek.

Minthogy a magukat Homérosz hőskölteményeinek fényes napjaitól származtató görög arisztokraták aligha lettek volna rokonszenvvel a Föníciából, Arámiából vagy Babilon irodaházaiból érkezett, simulékony jövevények iránt, az idegenek elsőként nem a természetes politikai vezetők kapcsolatát keresték, hanem a papokét, kik a szentély és a templom urai és az uralkodó tanácsadói voltak.  E papság akkoriban is túl gyakran olyan emberekből állt, kik a pénzügyekhez mit sem értenek, de mohón adják magukat bármely erőnek, ami magabiztossággal közeledik feléjük és meggyőzi őket, hogy olyasmit kínál nekik, ami több mint amit az általuk képviselt Isten máris birtokol.  E, sötét középkori és történelem előtti rítusokhoz hasonló szertartásokat vezető papság könnyen kötélnek állt amikor az Egyiptomban is létező csodálatos templomok lehetőségeiről és a messze földön híres jóshelyeken keresztüli befolyásról duruzsoltak a fülükbe.

Tehát, a görög ipari ébredésből kinőtt városok az ősibb idők szent városállamának minden kellékével rendelkeztek.  Azonban, a csakis Istennek hűséggel tartozó templom, a nemesfém és rabszolga-kereskedelemmel szoros kapcsolatban álló, korabeli nemzetközi pénzteremtő hatalom eszközévé vált.  Ugyanez történt az utóbbi háromszáz évben a királyság szent intézményével is, ami a Mindenható irányító szándékának kivetítéséből, az uralkodó képmásával forgalomban lévő pénz törvényességét adó fedőszervvé vált.  A király is gyakorta a tényleges uralmat magához ragadó pénzhatalom tudtán kívüli társává és eszközévé lett.

A sumér városállam temploma egyben palota, raktár, kormányiroda és központi bank is volt és egészen a dinasztikus kor végéig, szolgálói(15) igazgatták.  A városállam királya eléggé földi isten volt ahhoz, hogy olyan feleségei, ágyasai és hivatalnokai legyenek, akik boldogan követték a halálba.(16)

Mint bizonyos mértékben az ősi idők szentélyének távoli örököse, a görög városállamok temploma az ie. I. évezredben még olyan intézmény volt, amire felnéztek mint isten házára és szent szertartások színhelyére.  Még akkor is, ha az emberek létét és haladását ellenőrző gazdasági hatalmat — Isten jóságos szándékának kifejezését — már érzéketlen, külső erő gyakorolta, amivel a papok saját híveik ellen összejátszottak.

Épp úgy, ahogy a mai papság is (és hivők is)— tudatosan vagy egyébként — támogatja az egyházat átható romlás elemeit és vakon — vagy romlottságból — együttműködik azokkal, kiknek kinyilvánított terve az egyház felbomlasztása és végérvényes elpusztítása.

Az Apollo déloszi templomáról és más helyekről fennmaradt emlékek azt mutatják, hogy az időszámításunk előtti első évezredben a templom még a misztériumok vezetője és az adakozó lelkek bőkezűségének részeményese, de már nem isten államának irányító központja.  Pénzváltással, ezüst- gabona- és rabszolga-kereskedelemmel foglalkozó titkos szövetség gazdasági céljainak fedőszervévé vált.  Ezen összeesküvők az ősi időktől kezdve a templom udvarának árnyékában üzleteltek, mintha a hatalom vagy misztérium áldását adta volna a befogadó nép jólétére gyakorta káros tevékenységükre.  Ők tartották kezükben a nemesfém és a munkaerő (akkoriban rabszolga) áramlását, mely két tényező árszabályzó befolyása elengedhetetlen a nép kizsákmányolásához.

Az Apollo templomát látogató zarándokok adományainak és a városok nemesfémbetéteinek köszönhetően — merthogy azt képzelték, Isten temploma biztonságos hely értékeik számára —, Délosz roppant meggazdagodott.  A különben terméketlen, természeti adottságok nélküli sziget kereskedelmi és pénzügyi központtá vált.  Innen irányították az óriási rabszolga-kereskedelmet is, ami elől szinte senki sem érezhette magát biztonságban.(17)

A nagy kegyhelyek kereskedelmi tevékenységéről szólva, Oskar Seyffert, a múlt század német régésze, ezeket írta (A Dictionary of Classical Antiquities, 91.o.):

„Elszigetelt esetekben hallunk állami bankokról is, de a pénzügyek legnagyobb részét olyan nagy szentélyek intézték mint Delphoi, Délosz, Ephesus, Szamos, miket az állam és magánszemélyek bankként használtak.”

Más szavakkal, a nagy szentély gazdasági szempontból a mai központi bankhoz hasonlóan működött.  A nemzetközi pénzhatalom Apollo templomának pénzügyeivel és hitelével megbízott ügynökei bizonyosan tisztában voltak vele, hogy a papság elárulja magas hivatását és ezáltal az odaadó lelkeket is, kik hitték, a templom kizárólagos gondja az ő szellemi vezetésük — hogy erényes és jámbor életet éljenek.

Ezen ügynökök mint alig látható árnyak ólálkodtak a templom homlokzata mögött és ők szították a korabeli eseményeket.  Elsőszámú gondjuk a papság hírneve lehetett — hogy legalábbis a felszínen, elhivatottnak tűnjenek.  Az összeesküvők a papság helyzetének fenntartása által biztosították önmaguk titkos hatalmát, de ettől függetlenül minden előidézett rosszért őket hibáztatták.

Így az emberek soha sem kételkedtek benne, hogy a templom olyan hely, ahol isten akaratát gyakorolják.  Nem fogták fel, hogy az egész mint szentesítő fedőszerv működött, egy pénzteremtéssel és rabszolga-kereskedelemmel foglalkozó — főleg bűnöző ősöktől származó — nemzetközi hatalom kezében.  Mint ahogy azt sem, hogy az imádság, istentisztelet és odaadás szertartása maroknyi idegen által manipulált, durva csalássá vált.  Amint az életüket napjainkban legürcölők sem látják, hogy a gyermetegen magukénak képzelt kormányok csupán imbolygó árnyékok, nem pedig a pénzteremtés, kibocsájtás és visszavonás kézben tartása által elérhető kizárólagos hatalom valóságai.  E kormányok alig több mint hitelesítő mérték működnek, amelynek alapján a nemzetközi pénzteremtő erők egy adott körzet pénzét előállítják.  Csupán fórumok, ahol beszédes, de semmi esetre sem bölcs vagy tanult emberek az út karbantartásról és egyéb, végzetes jelentőséggel nem bíró dolgokról vitatkozhatnak.  A „törvény" ezen képviselői soha nem nézik honnan indultak, merre mennek és legkevésbé, hogy honnan is származik a róluk gondoskodó kéz.

Következésképpen, az Apollo templomában központosuló gazdasági hatalom nemcsak az általa folyósított nemesfém kölcsönökre alapozódott, hanem arra tényre is, hogy a főkönyvi jóváíráspénz működését kiválóan ismerő titkos szövetség pártfogása alatt működött.  Nem kétséges, hogy a Délosz temploma által megbízott bankárok jól ismerték a pénz és az elvontpénz teremtés alaptörvényeit.(18)  Azt is nagyon jól tudták, milyen könnyű megtanítani a kalmárokat, hogy egy neves bankárnál fenntartott, állítólagos betétekre alapozott számláról kiállított csekkel fizessenek.  E csekk lehetett egy aláirt és ellenjegyzett okmány, de akár pusztán szóbeli utasítás is.

Tehát, ha a csekk kiállítójának számlája volt Délosz valamely ügynökénél, nem volt szükség az ezüst tényleges átutalására és az egész üzlet zökkenőmentesen működhetett a ma szépítően részleges tartaléknak nevezett rendszer (rendszerré szilárdított csalás !) alapján.  A bankárok jól tudták milyen óriási forgalmat bonyolíthattak így le, egyetlen drachma ezüst megmozdítása nélkül.  Azt is tudták, hogy ha szorosan a összetartanak, e módszerrel egyeduralmat nyerhetnek a kereskedelemben és az iparban, és markukba kaparinthatják az egész világ irányítását.

Délosz óriási kereskedelme (különösen rabszolgákkal(19)) csakis a templom idegenek által kibocsájtott hitelének elfogadásából származhatott.  Ezen idegenek Babilónia, Arám, Fönícia városainak ősi pénzügyi kifinomultságában nevelkedett pénzváltók voltak, kik alaposan ismerték a főkönyvi jóváíráspénz lehetőségeit.  E pénz nem volt más, mint az állításuk szerint birtokukban lévő ezüstegységek számának elvont növelése és az egész rendszer főleg a megrontott papság pártfogasán és egymás közötti összetartásán múlott.

Rostovtsev professzor hosszan ír Philadelphus, egyiptomi király (ie. 285-246), gazdasági ügyei intézőjének, Apolloniusnak, kereskedelmi üzleteiről.(20)  Ha ismernénk Apollonius és a pénzhatalom más képviselőinek valódi neveit és Antigonus, Demetrius, Soter, Philadelphus és a macedón Sándor utáni többi uralkodó nevét azokkal helyettesítenénk, múltba tekintő látcsövünk homályos és kifürkészhetetlen képe világossá és sokatmondóvá válna.  Például, elképzelhetetlen, hogy a Sándort követő, jóval képzetlenebb tábornokok megértették volna a királyokat trónra ültető, felszín alatti áramlatokat, mik bámulatra állították az Isten felkentjének hitt uralkodót, hogy a népnek legyen ki előtt hódolnia.

Amikor Antigonus Gonatus vette át a Ptolemaikos által Déloszra kiterjesztett védnökséget, ezüst és hajóépítéshez szükséges fa kereskedelmi központjává tette a szigetet.  Az ezüst kétségkívül Trákia és azon túli területek bányáiból származott.

Az ezüst Déloszba való áramlása a lerakati kereskedelem más ágai számara is fontos volt.  Hozzájárult a templom ezüstkészletének növeléséhez, ami lehetővé tette, hogy az időszámítás előtti 3. században Délosz részben Athén helyére lépjen, mint az új központ, ahonnan a nemzetközi pénzhatalom a Földközi-tenger keleti partvidékének pénzügyeit és a Görögország számára rendkívül fontos gabona kereskedelmet irányíthatta.(21)  Egy, Histicaea-ból (Macedónia) származó, bizonyos Sitones gabonavásárlására vonatkozó okmányból Rostovtsev professzor megállapította, hogy egy rodoszi bankár adta a pénzt az üzlethez.  Ebből arra következtethetnénk, hogy a rodoszi banktevékenység kapcsolatban állt Délosszal és Apollo templomának ezüsttartalékai a rodoszi bankok alapjául is szolgáltak.  Szentsége miatt, Délosz sokkal biztonságosabb kincstárként szolgálhatott mint Rodosz.

Rostovtsev professzor is igazolja,(22) hogy a hellén központokban és szentélyekben folyt banktevékenységet idegenek irányították.(23)  Következésképpen felmerül a kérdés, kik voltak ezek az idegenek ?  Ugyanazon szövetségnek tagjai, mint a már említett Apollonius is.  Olyan emberek, kik a korábban istennek fenntartott és a király és a papság által gyakorolt hatalomért folyó ármánykodásaikban már majdnem az emberiség fölött álltak.  E hatalom mindörökre elveszett a királyok elől amikor az ősi időkben Sumér és Akkád földjén először engedélyezték az ezüstalaphoz kötött elszámolás intézményesítését.

Délosz későbbi napjaiban tízezrével szállították külföldre a rabszolgákat,(24) ami azt mutatja, hogy olyanok voltak a gazdaság irányítói, akiket érzéketlenül hagyott az árverésre hajtott, megtört fajok sokaságának szenvedése.  Az ie. 4. századot megelőzően, a rabszolgaság a XVIII-XIX. századi, észak-európai jobbágysághoz hasonlatos, üdvös természetű rendszer volt, de a macedón hódítás után ez gyökeresen megváltozott.(25)  Ettől kezdve megállás nélkül hajtották hajókra az embereket és szánalom nélkül szakították szét a családokat.

Apolló déloszi templomának helyzete viszonylag világos, Athéné templomának bankárok általi titkos kézben tartása azonban már nem annyira, de, joggal feltételezhető.  A Peloponnészoszi Háború kezdetén állítólagosan az Akropoliszban őrzött 6000 tálentumnyi ezüsttartalék ténye azt sugallja, hogy az athéni kalmárok által használt pénz java része főkönyvi jóváírás volt.(26)  Tehát a templom valószínűleg átadta magát a bankárok elvontpénzteremtő tevékenységének.  Az ezüsttartalék szemfényvesztésként szolgálhatott, meg a napi kiadások fedezésére és a csak nemesfémmel fizethető számlák rendezésére.

A Peloponnészoszi Háború (ie.431-404) néhány emberöltővel macedón Sándor kora (ie.336-323) előtt fejeződött be.  Andreades, Sándor pénzügyeiről szóló tanulmánya szerint, Hellespontos átkelése idején 5-7 ezer tálentum volt a hódító éves kiadása.(27)  Ez, egy otthonától távoli hadsereg kiadása volt, ami az issosi csatáig és a macedón diadaláig aligha kapott hitelt és kiadásait érmével kellett fizetnie.  A macedón királyi ház szerencséjére, Philippoi bányái jelentős mennyiségű nemesfémet adtak.

Arról tehát szó sem lehet, hogy azt fontolgassuk, vajon a 6000 tálentum athéni ezüst elegendő lehetett-e a Peloponnészoszi Háború költségeire.  Ha minden kiadást érmével fizettek volna, az úgynevezett ezüsttartalék hat hónapig sem tartott volna.

Az ezüst pusztán birodalomszerte terjesztett hiedelem alapja lehetett, miszerint a görög érmék, kormány és kalmárok által használt, agyagmásolatai ezüstre válthatók.  Ahogy az utóbbi háromszáz évben a Brit Birodalom minden alattvalója is hűségesen hitte, hogy a forgalomban lévő bankjegy aranyra váltható.

François Lenormant, a kiváló XIX. századi érmeszakértő és történész, ezeket írta a különösen az ókori Athénban forgalomban lévő, fedezet nélküli fizetőeszközökről :


„Cedrenus azt állítja, a rómaiak a nagyon ősi időkben fapénzt használtak.  Azonban ezt feltehetőleg a mesék birodalmába utalhatjuk, azzal a római agyagpénzzel együtt, amiről Suidas ír.  Bár az is lehetséges, hogy ezen utóbbi felvilágosítás azon, különböző típusú váltókra utal, amiket akkoriban egy ideig használtak és semmiképp sem származhattak hivatalos helyről.  Athénban gyakran kerülnek elő különböző, főként az ie. 5. század közepétől felemelkedő országok arany- és ezüstpénzeinek — többek között Cyzique érméinek — agyagmásolatai.

A bölcs szicíliai érmeszakértő, Antonio Salinas, görögországi kutatásai során nagyszámú ilyen leletet gyűjtött — akár eredeti, akár minta vagy rajz alakban.  Azonban nagyon homályos e külön osztályba tartozó, de természetesen a numizmatikához kapcsolódó tárgyak célja.  Feltételezhetjük, hogy ezen, létező típusok után mintázott, égetettagyag álpénzek teljesen magán jelleggel, fedezet nélkül voltak forgalomban, hasonlóan azokhoz a jóváírási jegyekhez, miknek kibocsájtását bizonyos országokban engedélyezték.”


Más szavakkal, az agyagmásolatok nagyjából úgy működtek, mint a bankjegyek az angol-szász világ utóbbi századaiban — magánszemélyek által előállított és kibocsájtott pénzek voltak.

Lenormant azonban olyan korban élt, amikor az érmetudósok viszonylag keveset tudtak a főkönyvi-jóváírás-pénz és maga a pénz lényegéről.  A pénz valójában nem más, mint emberek közötti forgalomba oltott szám, akár mint tisztán elvont fogalom, a főkönyv jóváírási oldalán, akár valamiféle anyagra jegyezve, kézről-kézre járván.  Az emberek által kínált és elfogadott összeg e szám árukban és szolgáltatásokban kifejezett értéke.




1.  W.F. Albright professzor szerint: „Palesztinában és Szíriában nagyszámú és láthatóan gyarapodó hontalan élt.  Hír szerint, e törvényen kívüli népet apiru névvel illették.  Mára bizonyos, hogy eltérő faji eredetű osztály volt és nyelvük gyakorta ismeretlen volt az őket okmányaikon említő nép előtt.”  The Amarna Letters from Palestine, Cambridge Ancient History, II.k.14-17.o.

Ugyanebben a munkában Albright professzor a sivatagi törzsek (beduinok), a lovászok és a SA.GAZ csapatok (apiru) közötti határozott különbség egy ie. 1500 körüli, a hettita fegyveres erőkre vonatkozó régi szöveg általi bemutatsa után arra is rámutat, hogy az apiru jelentése porosok lehetett és a szíriai nyelvben még ma is feltűnik ugyanilyen értelemmel.  „Mindezen kifejezések közös jellegzetessége, hogy a megjelölés viselője szamarak, öszvérek vagy harci szekerek mögött, porban gyalogol.”

Nem kisebbíti az apiru (vagy habiru) jelentőségének összetett kérdését, hogy feltűnik Mezopotámia, Szíria, Egyiptom és Kis-Ázsia különböző részeiről származó, ékírásos szövegeken is, mik mind az Agade dinasztia és az ie. 11. század közötti időből valók.

Úgy tűnik tehát, hogy a későbbi idők apiruja — zsoldos, útonálló vagy csempész — azon szamárkaravánosok leszármazottja volt, akik Babilon, gutiak, hettiták majd elamiták alatti összeomlását megelözöleg, az ismert világ városai közötti kereskedelmet bonyolították.  Babilon összebomlása a kereskedelem jó részét is eltüntette és homályba borította a karavánozók jövőjét és lakóhelyét.

A Tel Amarna Tablets II. kötetében, Samuel A.B. Mercer, hivatkozik a habiru név Hamurábi idejebeli, babiloni használatára (840.o.).  Továbbá megjegyzi, hogy A Habiru Isteneinek Felsorolása címmel, Winckler hettita istennévsora talált Bogazköyben (841.o.).  Valószínűnek látszik, hogy a Haburah-ként ismert csoport, titkos társaságai Jeruzsálem Titusz általi lerombolása után is megmaradtak.  Jost szerint (History of the Jews I.k.210.o.) Vespasian Jamnia uralkodójává nevezett ki egy Ben Zakkai nevű rabbit, a haburah vezérét.  Minthogy a haburah a habor szóból származik és jelentése társulni, talán nincs jelentős kapcsolat a habiru vagy apiru és a későbbi haburah között.

2. Charles L. Woolley :  Excavations at Ur, 158.o.

3. Az ie. 3500 táján elhunyt, Mes-Kalan-Dua (Ország Isteni Hőse) Úr királya, olyan pazar fegyvereket és aranytárgyakat vitt magával a sírba, amiket egyetlen közönséges halandó sem mert volna magánál tartani.  Charles Seltsman :  Greek Coins, 2.o.

4.  Albright professzor feljegyezte, a Tel Amarna archívum egyik levele arról számol be, hogy apiruvá vált rabszolgák megöltek egy bizonyos Zimredda-t.  Továbbá elmondja, hogy „13. századi, ugariti okmányok hettita területen élő apirukhoz szökött emberek említenek.” Amarna Letters from Palestine, 16.o.

5.  James Mellaart :  Catal Huyuk

6.  Heichelheim :  Ancient Economic History

7.  Kingston-Higgins :  Survey of Primitive Money, 1, 139, 189.o.

8.  Paul Einzig :  Primitive Money, 29-81.o.

9.  E.J.C. McKay :  Further excavations at Mohenjo-Daro, 582.o.

10.  Cambridge Ancient History, I.k. 51.o.

11.  London Illustrated News, 1970. március, The Boys of Sungir

12.  James Henry Breasted :  A History of Egypt, 44.o.

13.  Flinders-Petrie :  History of Egypt, I.k.52.o.

14.  Andreades :  History of the Bank of England, 389-401.o.  The Federal Reserve System, a Szövetségi Tartalék kormányzó táblájának füzete.

15.  N.K. Sandars, Gilgames Eposzhoz írt előszava szerint (14.o.) :  „A templomokat örökös papság szolgálta, mi egy időben az állam majdnem teljes vagyonát a kezében tartotta.  Ők voltak a levéltárosok, tanítók, tudósok és matematikusok.  A nagyon korai időkben, mint isten szolgái és birtokainak igazgatói, a teljes világi hatalmat ők irányították.”

16.  Charles Woolley :  Further Excavations at Ur, 158.o.

17.  Plátóról azt tartják, hogy Dionüszosz, Szirakúza uralkodója, 20 minae-ért eladta rabszolgának.

18.  Mikhail Rostovtsev :  A Social and Economic History of the Hellenistic World, I.k. 233.o.

19.  William L. Westerman :  The Slave Systems of Greek and Roman Antiquity, 665.o.

20.  Rostovtsev :  A Social and Economic History of the Hellenistic World, I.k.227.o.

21.  Rostovtsev :  A Social and Economic History of the Hellenistic World, 218.o.

22.  Rostovtsev :  A Social and Economic History of the Hellenistic World, I.k.233.o.

23.  Oskar Seffert :  A Dictionary of Classical Antiquities, 91.o.

24.  Strabo :  XIV. 570.  III. Napóleon :  Julius Caesar, 241.o.

25.  William Westerman :  The Slave Systems of Greek and Roman Antiquity.

26.  Csupán Potidaea ostroma, egy viszonylag kis ütközet, 2.000 tálentumba került.  Thucydides :  A Peloponnészoszi Háború, II.k.7.f.

27.  Andreades :  Annales d'Histoire Economique et Sociale, 350.o.