David Astle
The Babylonian Woe

I. FEJEZET

Kezdetben Volt Az Ige



Az ősi műveltségek világának pénzére és annak előteremtőire vonatkozó ismerettöredékek tanulmányozásának eredményeképpen levont, minden következtetés, az írásos emlékekből ismert legkorábbi időktől eredő, az emberi történelem haladását befolyásoló és a fizetőeszköz kibocsájtását megkaparintani szándékozó, szerteágazó összeesküvés létére utal.  Az is tökéletesen világos, hogy ez volt a napjainkban létező, elismert és nyilvánvaló összeesküvés(1) szülőattya.

A nemesfémek nemzetközi és országon belüli csereegységgé tételének gondolatát csakis a létrejöttét lehetővé tevő nemesfém készletek és bányászat feletti ellenőrzés megragadása által elérhető hatalom nagyságával tisztában lévő összeesküvő szervezet terjeszthette el.  Világosan látható, hogy ezen elképzelés először azon távoli időben valósult meg, amikor az ezüst, külföldi kereskedelemben fennálló egyenlegek rendezésének kényelmes és könnyen szállítható eszközekénti használata elterjedt.  Bizonyosan már a neolitikus időkben.  Ezt bizonyítják a feltárt leletek is, mikből látható, hogy már a mezopotámiai Kis városbeli Azag-Bau dinasztia idején (i.e. 3268-2897) törtezüst súlyegységeiben fejezték ki az értéket (következésképpen a pénzt) — bár bizonyos értelemben talán korlátok között és szigorúan csak az országon belül.

A földeladást feljegyző táblák szerint, az eladókat a mező ezüstje evőinek(2) nevezték.  E kifejezés világos kapcsolatot mutat a pénz, az elvont fogalom megfogantatása, és a kézzelfogható

E furcsa kifejezés első olvasásakor hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy hiba csúszott a kőtáblák jeleinek megfejtésébe.  Azonban az Awake című folyóirat zairei munkatársa szerint az ország őslakosainak törzsfőnökei az európaizálást megelőző időben Tuye Tukadie, Tuye Tukadie mukuba szavakkal nyitották meg a rézbányászás időszakát.
ezüst között, amire jeleit vésték.  Ezt az ezüstöt akkoriban a nemzetközi kereskedelmi utak szokásai szerint értékelték, ami az ezen útvonalakat ellenőrző vándorkereskedők szabályaiban nyilváníttatott ki.  E szabályokat az egymás közötti cserék rendezésére fektették le.

Más szóval, a külkereskedelemben létrejött egyenlegek törtezüst súlyegységeivel való rendezésének bevezetése következtében, Mezopotámia városaiban olyan értékrendszer alakult ki, ami az élet legfontosabb terményeinek — árpának, búzának, stb. — árát az ezüst nemzetközileg elfogadott értékében fejezte ki.  Hogy ez mikor történt, azt lehetetlen kétséget kizáróan megállapítani.

A tény, hogy az i.e.4. évezredben eladásokat és pénzben kifejezett csereértékeket jegyeztek fel, arra utal, hogy már abban az időben is ismert volt a bármely állam törvényrendszerének szerves részét képező elvont pénzegység mibenléte.  Az országon belüli árfolyamokat szabályozó beavatottakat, nevezetesen a papokat és írnokokat kivéve, legtöbben képtelenek voltak felfogni egy ilyen rendszer jelentőségét.  Ez napjainkban is így van, tehát nem meglepő, hogy hamar az értékek nemzetközi árfolyamokban való kifejezésének hibájába estek.  Ezen végzetes tévedés idézte elő végül is azon hatalom összeomlását, aminek közvetítése által az istenkirályok népeiket szolgálták.  Mintegy további következmény, az istenkirályok létének értelme és jótékony célja is feledésbe merült.

Ha bűnös szövetkezésre hajlamos, nemzetközi csoport tartja kezében a pénz alapjául szolgáló ezüstöt, nyilvánvaló, hogy a pénz bősége vagy hiánya az e csoport érdekei által diktált manipulációktól függ.  Bizonyosan ez lehetett a valós helyzet, minthogy az ezüst utánpótlásának forrásai távol voltak azon civilizációktól, mik pénzük alapjául használták.  Ugyanakkor, a pénzt a váltóhelyek törvényei alapján ruházták fel értékkel, a magánszemélyek által ellenőrzött árucikk forgalmazás szokásai szerint.  Ez valójában az uralkodó joga lett volna.

Ha nem volt ezüst, nem volt pénz és az árak estek.  Helyettesítsük az ezüstöt arannyal és a történelem gyorsan megismétli magát, mert ugyanez történt az európai világ elmúlt 2000 évében is.  Ha nem volt arany — lám, lám — nem volt pénz.

Ennél fogva kibontakozhatott egy emberiség ellenes összeesküvés, ami leginkább a hatalmat támadó, szüntelen gyűlöletkeltő propagandából ismerhető fel.  Az ókorban és annak előtte, a városok istenei ellen ágáltak, a viszonylag újabb korokban pedig a Róma romjainak porából kinőtt királyok ellen — merthogy a pénz előállítása és kibocsájtása által az állam gazdasági életét kezükben tartók úgy érezhették, az istenek és a királyok minden másnál nagyobb kellemetlenségek.  Minden korban és országban nyilvánvalóan azok voltak az összeesküvés elindítói, akik a bankár hivatalát látták el.  A nemesfémalapot használó országokban ők voltak az értékek és, következésképpen, az állam gazdasági életének meghatározói.

Sir Charles Woolley, Úr városának feltárója szerint, az ie. 4-3. évezredben a mezopotámiai városállamokban az árpa súlyegysége volt az áruk és szolgáltatások értékének meghatározójaként működő csereegység.  Elmondja továbbá, hogy az arany és ezüst közkézen forgott és értékét az árpa súlyegységének állandó értékéhez kötötték. Hammurábi idejében (az ie. 2. évezred fordulóján) a kormány tisztviselők fizetését árpában állapították meg, de ezüstben fizették ki, ami nem bírta sem a kormány pecsétjét, sem pedig kezességét. (3)

A legkiválóbb tudósnak máskülönben kijáró minden tisztelet ellenére is azt kell mondjam, láthatóan téves ezen, őszinteséggel előadott kép a munkások és tisztviselők sorbaállásáról, hogy napi bérükként egy darabka ezüstöt kapjanak.  Legalább annyira, mint az a felfogás is, amit a klasszikus tudósok és érmeszakértők szeretnének elhitetni velünk az aes rude használatáról.  E feltételezés szerint a királyok idejének ősi Rómájában a munkások a nap végén a Circus Maximusban vagy máshol sorba álltak, hogy bérükként levágassanak egy darabka rezet, amiért feleségeik az esti ételt megvásárolták.

Érthetően, a szövegekben az ezüst nem jelentett többet, mint a plata a jelenkori spanyolban, vagy az argent a franciában.  E szavak szó szerint mint ezüst fordíthatók, de mint pénz — aminek jelölésére főként használják —, egy koszos, rongyos papírtól a rézérméig vagy az ezüst pesóig, jelenthetnek bármit ami váltópénzként szolgálhat.  Hasonlóképpen, nyugodtan mondhatjuk, hogy a szövegek ezüstöt jelölő szava is arra vonatkozott, amit pénzként elfogadtak.  A templomban vagy a pénzverdében esetleg ezüstre váltható volt, de önmagában véve lehetett bármely anyag — agyag, fa, üveg,(4) bőr, papirus vagy kő — amit a cseregység osztatának vagy szorzatának jelölésére használtak.

Nagyon keveset tudunk az üveg korábban a csereegység számának feljegyzésére szolgáló anyagkénti — magyarán :  pénzkénti —, viszonylag elterjedt használatáról.

Tehát, ahogy az árpa(5) állandó értékéhez viszonyított törtezüst súlyegységének csereértékére alapozott pénz mindinkább az elszámolás elvont egységévé vált — amint az a nagy Hammurábi korát hosszú idővel megelőzőleg Sumériában is volt —, nem tellett hosszú időbe mire a rendszerből legtöbb hasznot húzók, a nemesfém-alkuszok és csatlósaik, a pénzváltók, egy gyenge királyt és megvesztegethető papokat találtak, kiket rá lehetett venni, hogy kiengedjék kezükből a város ellenőrzését, ami az általuk szolgált isten előjoga volt.  és e tisztségviselők szemet hunytak más, gonoszabb tevékenységek felett is, amik a Ziggurat hatalmát még jobban aláásták.

Christopher Dawson ezt írta erről a korról :

„Eredetileg csak az állam és a templomok bírtak széleskörű kereskedelmi kapcsolatok létesítéséhez szükséges erőforrásokkal és megalapozottsággal.  A templomszolgákat, más városokban utánpótlás beszerzését lehetővé tévő hitellevelekkel, távoli megbízatásokra küldték.  Mi több, a templom volt a közösség bankja, ahonnan kamatra pénzt lehetett kölcsönözni és a földműves előleget vehetett fel terménye ellenében.  Tehát Mezopotámiában a 3. évezred során nemesfémre, mint csereegységre alapozott, szabályszerű pénzgazdaság alakult ki, ami serkentette a magánvállalkozást és valódi tőkés fejlődéshez vezetett.  Továbbra is a palota és a templom volt a közösség gazdasági életének központja, de mellettük és oltalmuk alatt, kibontakozott egy sokoldalú tevékenység, ami a szabad kézművesek és kereskedők céheiben és egyéni kapitalisták vállalkozásaiban jutott kifejezésre.”(6)

Dawson, kőtáblák megfejtésére és a tárgykör tanulmányozóinak támogatására alapozott tájékoztatása sokat elmond, viszont az ember földi korszaka ezen nagy fontosságú éveinek hátteréből keveset látott meg, avagy csak nem töprengett el természetét illetően.

Nyugodtan mondhatjuk, a pénzkészlet — rablásbiztos pincékben, vagy ki tudja hol, megőrzésre állítólagosan elhelyezett ezüstről vagy egyéb értékről kiállított — hamis elismervények forgalomba hozása által elért, titkos és magán növelése volt e háttér legfontosabb része.  Valószínű, hogy ennek következtében jöttek létre a Dawson által említett változások.

Az árusok a tényleges fém helyében elfogadták ezeket a nyugtákat is.  Igy, mint pénz működtek és növelték a pénzkészletet.  Az uralkodók nem ismerték fel ezt és így könnyen rávehették őket, hogy jóváhagyják a látszólag ártalmatlan gyakorlatot, vagy legalábbis szemet hunyjanak felette, különösen ha a papok és az írnokok is javasolták.

A vétel és eladás gondolatának elfogadását vele járóan követő — vagy inkább előtte járó — magánvagyon felfogásnak kifejlődésével nem lehetett nehéz elérni a papság és az írnokok ilyen irányú bekapcsolódását.  Charles Woolley szerint a kereskedelem Úr városából az egész ismert világra kiterjedt(7) — különösen a III. ház idején — és bizonyosan Európába is elért.  Az élet legfontosabb szükségleteit árpa értékében kifejező, (valószínűleg az év bizonyos szakában felértékelve) ezüstegységekről kiállított hitellevelek, váltók és fizetési ígéretek (csekk) segítségével folyt az árucsere. (8)

Semmi kétség, hogy mint városa istenének képviselője, a kalmár adott pénzt kölcsön.  E pénz pusztán számokkal agyagtáblára jelölt, elvont fogalom volt, ami mögött korábbi időkben a város istenének rendelkezési hatalma, később pedig a mai bankár akkori megfelelője által kiállított ezüstváltó állt.  Ha a szükség úgy hozta — mint a templom, tevékenysége iránti engedékenységének megszűnése —, a kalmár ezüsttel tudta alátámasztani magateremtette elvont pénzének egy részét.

Tehát a karavános, avagy utazó kalmár hitelnyújtása némiképp a mai gazdasági segélyhez hasonlóan működött.  Ha figyelembe vesszük, hogy a kereskedő eleinte kizárólag csak az őt felemelő templom hitelével gazdálkodhatott, akkor — mindaddig amíg a templom volt a legfőbb hatalom — az ilyen gazdasági segély az állam politikájának eszköze lehetett, ami által szolgaságban tarthatta a kisebb országokat és munkával láthatta el a hazai kézműves műhelyeket.  A nép és az uralkodó osztály elégedett lehetett, hogy volt munka bőven és az alárendelt országok lakói is meg tudták vásárolni szükségleteiket és a luxus cikkeket.  A hitelek törlesztése — mint ma is — az uralkodó ország kézművesei számára szükséges nyersanyagok szállításával történt.  Nagyon valószínű, hogy ezen nyersanyagok értékét a befolyásoló államban az ezüst, árpa értékéhez viszonyított, nemzetközi ára szerint szabták meg.

Viszont világos, hogy az ezüst magán személyek általi egymás- és államközötti forgalmazása elkerülhetetlen növekedésének hatására a kalmárok most képessé váltak, hogy, saját hitelüket és pénzteremtő hatalmukat felhasználva, önállóan üzleteljenek és megkerüljék a Ziggurat istentől eredő gazdaság feletti ellenőrzését.  A távoli bányászat feletti uralmukon keresztül képessé váltak a korábban odaadó papság személyes vagyon elképzelésével való megfertőzésére is.  A messze földön folyó fegyvergyártás markukban tartása által pedig bárki elpusztítására harcias népeket tudtak felszerelni.

E, ki tudja mely fajból származó kalmárok, kik oly messzi helyekről is Sumériába utaztak, mint az Indus-völgyi kultúra ma Mohendzso-daro és Harrapa néven ismert városai — amint azt a Mohendzso-daroban(9) és Úrban(10) talált sumér és Mohendzso-daroi pecsétek világosan mutatják —, és az ország nemesfém-szállítói voltak, felismerték, hogy fémet vagy pénzt ígérő, karcolótűvel agyagtáblára írt, puszta feljegyzéssel saját maguk is előállíthatják azt, ami pénzként működik.  E felfedezés eredményeképpen felválthatnák a város istenét, mint mindennek adóját.  Csupán az emberekben keltett, tisztességük iránti bizalmat kellene fenntartaniuk.  Legteljesebb titkossággal létrehozott, kiválasztott, megbízható testvéreiken kívül mindenki mást kizáró társulás felállításával intézményesíthetnének egy új, egy isten felfogást.  Az ő különleges, minden más isten feletti istenük imádatát, ami által nemcsak egyetlen város — Úr, Kis, Lagas vagy Uruk — de az egész világ és benne minden, az övék lehetne.  Egy furcsa álom.  Álom, aminek valóra válását igazán soha nem remélhették.

A nagy Hamurábi 7. törvénye némileg bizonyítja az állítólagosan letétbehelyezett értékek ellenébeni hamis nyugták kiállításának ezen gyakorlatát és veszélyeinek ismeretét.  A rendelkezés kétségtelenül a társadalom valószínűleg már korábban is civilizációkat pusztító ezen rákfenéjének megakadályozását célozta.

Bright professzor szerint Hamurábi törvénykönyve az Eshnummua-i király által akkádul és az Isin-i Lipit-Istár által sumérul kihirdetett két törvénykönyv puszta átdolgozása és körül-belül Úr elamita kifosztása (ie.1950) és a Mezopotámia feletti amorita-elamita politikai hatalom létrejötte(11) idején került kibocsájtásra — amikor az Isten által gyakorolt hatalom már megbomlott.  Mindkét törvénykönyv jóval régebbi mint Hamurábi törvénykönyve és ebből adódóan, az utóbbi a már UR-NAMMU (ie.2278-2260) idejében vagy még korábban létező rendelkezések átirata lehetett.  UR-NAMMU volt a III. ház legkiemelkedőbb uralkodója. (12)

A büntetés súlyossága és a törvény, kódexbeli magas helye arra utal, hogy nem újkeletű baj ellen irányult.  Ki tudja, talán az Úr városát elpusztító guti, elamita, amorita és hettita támadások oka is e bűn lehetett, minthogy a hajdani pénzhatalom — a maihoz hasonlóan — legalább annyira foglalkozott az otthonául szolgáló ország ellenségeinek fegyverzésével, mint maguk a támadók.

A történészek láthatóan nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget Hamurábi ezen rendelkezésének és alig figyeltek rá.  Azonban a jelenkori magán pénzkibocsájtás eredetének alapos ismerői előtt világos célja és jelentősége — minthogy már annyiszor láthattuk az aranyműves többszörös nyugtáinak ismerős történetét.(13)

Ha egy ember tanuk vagy szerződés nélkül ezüstöt, aranyat, szolgát, szolgalányt, ökröt, juhot, szamarat vagy bármi mást vásárol vagy vesz át megőrzésre egy ember fiától vagy szolgájától, az az ember tolvaj és halállal lakozzék.”(14)

Letétbe helyezett értékek valós tényét bizonyító szerződés vagy tanuk követelménye bizonyos mértékig elejét vehette azon veszélynek, hogy arany- és ezüstművesek, vagy az ügyleteket bonyolító kalmárok, nem létező értékek ellenébeni hamis nyugtákat állítsanak ki.  Az ősi időkben is legalább annyira lehetséges volt ilyen nyugták törvényes pénzkénti forgalmazása mint napjainkban.

Ha megvesztegethető papság szemet hunyna ezen tevékenység felett, az ilyen hamis pénz — romlott világunk félrevezetően szépítgető szavával hitel — a külföldi piacokon is ugyanolyan jól működne mint a belföldi kereskedelemben.  Sőt, talán még jobban, mivel belföldön mindig fennállt a veszélye, hogy fény derül a tevékenység bűnöző természetére.

Erős és eltökélt uralkodó alatt, a Hamurábi 7. törvénye által előírt büntetés súlyossága elejét vehette e tevékenységnek, ami azóta, de különösen a XVI. századtól, ennyire megerősödött és állandósult.  Mindenütt láthatjuk ennek következményeit, hogy a végkimenetelről ne is beszéljünk — ami még ugyan nem érkezett el, különben e könyv nem létezhetne, de nyilvánvaló.

Hamurábi, Babilon királyának rendelkezései, csakúgy mint korábbi a törvények — melyeknek változatai voltak —, a nemesek, szabad emberek, kalmárok, szolgák életének szabályozására irányultak és nem tettek kivételt a társadalmi helyzet alapján, még akkor sem ha ezen helyzet az állami élet szerkezete szerves részeként volt elfogadva.  Láthatóan, akkoriban még nem kerültek a szótárba olyan megtévesztő kifejezések mint üzletember vagy bankár.  Egészében véve, a király még teljes hatalmú uralkodó volt és mindenkinek igazságot adó törvényeit kőbe vésték és a piactérre állították, hogy nemes és nemtelen láthassa mi szerint kell élnie.  A kalmárokat egyértelműen azokként jellemezték és a törvény könyörtelenül súlyos büntetéseket szabott ki tisztességtelen üzletvezetésükre.  Úgy tűnik, némiképp a hindu rendszerhez hasonlóan, mintegy kasztban tartották őket — nem éppen a legmagasabban — és a papságot és nemességet kellett szolgálniuk.  Helyet engedtek nekik az életben — mint eszköz, ami által a nép általánosságban jobb életet élhetett.

Hamurábi rendelkezései nem mutatnak különösebb figyelmet ezen kaszt iránt, de — minthogy kihirdetésük idejére már láthatóan teret nyert a magán pénzkibocsájtás és a magán vagyon — fel kell tételeznünk, a nemesi kaszt, tudatlanságból vagy romlottságból, már behódolt a pénzként ismert csodának.  Csakúgy, mint a történelem folyamán később is, amikor az ostoba királyok által jóváhagyott és az ország pénzügyeivel megbízott magán pénzteremtő hatalommal kerültek szembe.  Legjobban mutatja ezt Anglia történelmének utóbbi négyszáz éve — talán fényesebben mint az írott történelem bármely más korszaka.

Hamurábi idejében a helyzet még semmi esetre sem volt olyan reménytelen mint ma.  A kereskedelmet még egyáltalán nem öncélként tekintették, ami érdekében aljas embereknek joga volt a népet bármi módon megrontani, hogy maguknak hasznot és a titkos és költségmentes pénzteremtő eljárással az ügyletet pénzelő bankárnak kamatot nyerjenek.  A ma ismert pénzkölcsönzés és kereskedelem még nem vált azzá az eszközzé, ami által embergyűlölő titkostársaságok magát az élet fáját akarják kidönteni és a pusztulás magvait akarják elhinteni az élet idők kezdete óta elrendeltetett természetes és igaz rendjében.

A magán pénzteremtők és kalmár csatlósaik abban az időben még nem érkeztek el arra a pontra, amikor az istenekkel és választottjaikkal való nyílt szembeszállásra szövetkezhettek és, üzletük menetének mintegy apró részleteként, egy tökfejt ültethettek a hatalmasságos helyére — amint az utóbbi időkben ez oly gyakran megtörtént.




1. Lásd, Cleon Skousen :  Naked Capitalist

2. Cambridge Ancient History, I.k.371.o.  E furcsa kifejezés első olvasásakor hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy hiba csúszott a kőtáblák jeleinek megfejtésébe.  Azonban az Awake című folyóirat zairei munkatársa szerint az ország őslakosainak törzsfőnökei az európaizálást megelőző időben Tuye Tukadie, Tuye Tukadie mukuba szavakkal nyitották meg a rézbányászás időszakát.  (Awake, 1974. július 8-i szám, 25.o.)  E kifejezés annyit tesz, hogy mennyünk, együnk rezet, de értelemszerűen azt jelenti, mennyünk, gazdagítsuk magunkat, hogy biztosítva legyen megélhetésünk.  Hasonlóképpen, a föld eladóit a mező ezüstjének evőiként leíró kifejezés is ugyanebből az alapfelfogásból ered és arra utal, hogy földjüket ezüstért eladván gazdagították magukat az élet alapvető szükségteinek biztosítására.

3. Charles L. Woolley :  Abraham, 123.o.

4. Nagyon keveset tudunk az üveg korábban a csereegység számának feljegyzésére szolgáló anyagkénti — magyarán :  pénzkénti —, viszonylag elterjedt használatáról.  François Lenormant, La Monnaie dans l’Antiquité említést tett a kérdésről (214.o.) :  „Nous possédons des preuves irréfragables de l’usage de monnaies de verre en Egypte dès le temps du Haut-Empire (1) usage que se continua dans le même pays sous les Byzantins (2) puis sous les Arabes (3).  C’est principalement de temps des Khalifes Fatimite que l’Egypte vit fabriquer le plus grand nombre de ces assignats de verre, portant l’indication d’une valeur de monnaie.  Les Arabes de Sicile en firent aussi à l’imitation de ceux d’Egypte.”

5. Sir Charles Woolley :  Abraham, 123.o.  (London, 1936)

6. Christpher Dawson :  Age of the Gods, 130.o.  (London, 1928)

7. Bizonyított, hogy a sumér műveltség már a dinasztikus kor előtt is a Káspi-tengerig terjedt.  Lásd, Woolley :  The Sumerians, 47.o.

8. Abraham című könyve 124. oldalán Woolley a következőket jegyezte meg :  „Az akkor ismert világ legnagyobb részére kiterjedő kereskedelem figyelemreméltó zökkenőmentességgel folyt annak segítségével, amit egyfajta, termények értékére alapozott, papírpénznek nevezhetnénk.  A jelenkori árucsere rémét, az árfolyamingadozást, kiküszöbölte egy olyan fizetőeszköz, ami végső fokon az élet legfőbb szükségleteinek függvénye volt, bár valódi értékkel bíró közvetítő alkalmazása tette használhatóvá.  A vándorkereskedő rátermettsége és ítélőképessége döntötte el, hogy mire váltotta be követelését.”

Sir Charles Woolley és Jacquetta Hawkes a Prehistory and the Beginnings of Civilization című műben további megállapításokat tett :  „A kereskedelmi útvonalakon berendezkedett ügynökök által támogatott hitellevéllel oldották meg a nehézségeket.  Gabona küldeménnyel útnak indult kalmár bármely útjába eső városban eladhatta rakományát és kapott egy rézben vagy ezüstben kifejezett értékkel megjelölt agyagtáblát, amiért — ott vagy máshol — vehetett valamit, amit további útja során haszonnal tudott eladni.  Az ilyen ügynökök által látra beváltott táblácskák voltak a papírpénz ősi megfelelői.” (615.o)

9. E.J.C. McKay :  Further Excavations at Mohenjo-Daro, 582.o.

10. Sir Charles Woolley :  Excavations at Ur, 112.o. „Alkalmakként a tengeren túlról hozták az Úr műhelyeiben megmunkált nyersanyagot.  Szállítólevele tanúsága szerint, a csatornán keresztül a Perzsa-öbölből Úr kikötőjébe érkezett egyik hajó aranyat, rézércet, keményfát, elefántcsontot, gyöngyöt és drágakövet hozott.”

11. John Bright :  A History of Israel, 44.o.

12. Charles Leonard Woolley :  The Sumerians, 25.o.

13. Lásd, Andreades :  History of the Bank of England

14. Hamurábi 7. törvénye.  G.R. Driver & John C Miles :  Ancient Codes and Laws of the Near East